Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Gyáni Gábor: A biografikus és az antropológiai várostörténet-írás

ben az esetben ugyanis a kutatás tárgyáról implicit módon feltételezzük, hogy a város olyan mással nem, vagy csak korlátozottan összemérhető különálló entitás, olyan magába zárt univerzum, melyhez akkor férkőzhetünk igazán közel, ha egyedi kvalitásait soha sem tévesztjük szem elől. Félreértés ne essék: nem a hagyományos városbiográfia komplex megközelítést sulykoló ambíciói élednek így újjá némileg módosított formában. Ez már csak azért sem következhet be, mert a városi történeti antropológia nem tűzi célul maga elé a városi élet extenzív teljességének az ábrázolását az enciklopédikus helyismeret eszményétől vezettetve. Miben üt el akkor ez a megközelítés akár a társadalomtudományos, akár a hagyományos és helytörténetként rögzült várostörténettől? Az antropológiai várostörténet ugyanazoknak a kérdéseknek a vizsgálatát tűzi napirendre, mint a társadalomtudományos és makrotörténetként művelt várostörténet-írás. Az eltérés valójában abban áll, hogy az antropologizáló városkutatás a hagyományos városbiográfiához hasonlóan a helyit, a lokális univerzumot állítja az elemzés és a rekonstrukció középpontjába. Ez viszont már az olykor a „deskriptív"és az „interakcionalista"jelzőkkel illetett kétfajta várostörténeti megközelítés markáns különbségéből fakad. Ha például a társadalmi mobilitást, mint szűkebben városi jelenséget „deskriptív"alapon kutatjuk, akkor a nagy statisztikai adatbázison nyugvó elemzés során a várost csupán függő változó gyanánt vesszük tekintetbe. Ez azt jelenti, hogy a város így legföljebb meghatározott makrofolyamatok színtereként és nem pedig a maga egyedi különösségében tűnik szemünkbe. Ha viszont antropológiai módon igyekszünk megragadni a szóban forgó jelenséget, akkor a várost nem mint valaminek pusztán csak a színterét, hanem mint olyan sajátos környezetet fogjuk fel, ami a mobilitásra (és, természetesen, minden egyéb magatartásra) nézve egyaránt döntő következményekkel jár. Ebben az esetben a mobilitás mint városi folyamat kelti fel a kutató érdeklődését éppúgy, ahogy az eddigi legnagyobb szabású, egyetlen városra koncentráló philadelphiai mobilitás vizsgálat során a kutatók mindezt megfogalmazták.

17 A társadalom- és a várostörténet látszólag magától értetődő egybeolvadása, amint korábban már rámutattunk, lényegében abból eredt, hogy a várostörténet-írás eredendően marginális szaktudományi helyzetéből elsősorban a „társadalomtudományos" várostörténet programja ígérte a sikeres kitörési lehetőséget. Idővel azonban mind sürgetőbbé vált annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a várost vajon függő, vagy ellenkezőleg: független változó módjára kell-e felfogni? A bizonytalanság egyik döntő oka, hogy a modern, különösen a 20. századi város fokozottan, sőt egyre gyorsuló ütemben veszít zártságából és autonómiájából. Ami azzal függ össze, hogy a városok helyhatósági önrendelkezése egyre több csorbát szenved a mind közvetlenebb állami beavatkozás folyományaként. Ugyanezt a tendenciát tovább fokozza, hogy az urbanizáció különösen diffúz folyamat, mivel mind többen laknak városokban és ráadásul a nem városi népesség szintén urbánus életformák és értékek vonzásába kerül. Ha a város egyre kevésbé különbözik a társadalom egészétől, akkor mi igazolhatja a továbbiakban a többitől elkülönülő vizsgálatát? Persze, visszatérve a múltba, a város18