Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kelenik József. Tata helye és szerepe a végvári rendszerben a 16. század utolsó harmadában

Kelenik József: Tata helye és szerepe a végvári rendszerben a 16. század utolsó harmadában A török hódoltság történetével foglalkozó szakirodalom, a különféle összefoglalások, az olvasmányos, népszerűsítő írások a végvári rendszert csupán mint várak, palánkok, őrházak vonalba, vonalakba rendezett épülethalmazának tekintették. A történeti ökológiai kutatások újraindulását követően azonban kezd egyre bizonyosabbá és bizonyíthatóbbá válni, hogy a végvárrendszerrel foglalkozó szakirodalom néha bizony épp a legfontosabbat, nevezetesen a rendszert létrehozó rendező elvet nem ismeri kellőképpen. Pedig ennek a csaknem mindent eldöntő, meghatározó rendező elvnek, a természetföldrajzi adottságoknak részletes ismerete nélkül nem lehet sem megérteni, sem nyomon követni a várrendszer kialakulását és változásait.

1 A várrendszer ugyanis élt, mozgott. A törököt követve - mint egy gigantikus falósejt - hol előrenyomult, hol visszahúzódott. Tucatszám - és történelmi léptékkel mérve - hihetetlen gyorsasággal tűntek fel és tűntek el a kisebb-nagyobb várak, palánkok, őrhelyek. A várhálózat egy akcióra, reakcióra képes, mobil rendszer volt. A változás helyét, irányát, mértékét azonban végső soron mindig egy viszonylag stabil, mozdulatlan elem - a növényzet, a domborzat és a vizek - állapota határozta meg. Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy természetesen nem tekintjük és nem is tekinthetjük a természeti adottságokat merev, mozdulatlan, megváltoztathatatlan egységnek. Csupán arról van szó, hogy a háborús viszonyok miatt, a kor technikai színvonalán, az adott klimatikus viszonyok mellett nem volt lehetőség a természeti környezet átalakítására, csak a felhasználására. A korszak írott forrásait - az útibeszámolókat, katonai felméréseket, hadijelentéseket stb. - tanulmányozva szembeötlő, hogy a kor emberének mozgását milyen hihetetlenül szűk korlátok közé szorították az akadálytalanul szétterülő vizek. A hegyeket meg lehetett mászni, az erdőkön, ha üggyel bajjal is, de még egy lovas ember is át tudott vergődni, de a szétfutó, nagy tömegű vízzel szemben - gátak, csatornák híján - a kor embere tehetetlen volt. A 16. század második felét is magába foglaló ún. kis jégkorszak idején a jelenleginél sokkal hűvösebb, csapadékosabb volt az időjárás. A bőséges esők, 45