Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kedves Gyula: Fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban

Európa nyugati harcterein párhuzamosan folyó más háborúkban születnek meg azok az új harceljárások, amelyek majd a nagy európai küzdelemben, a harmincéves háborúban „vizsgáznak" s kisebb finomítások után megszilárdul az úgynevezett vonalharcászat, ami egészen a 18. század végéig az európai hadművészet alapja lesz. Természetesen ez nem ment zökkenők nélkül. A kortársak közül sokan megkérdőjelezték a tűzfegyverek fontosságát, és a hadvezetésekre olyannyira (talán még napjainkban is) jellemző konzervatív gondolkodás is húzódozott az újtól, hiszen a korábbi háborúkban „jól bevált" fegyverek már „bizonyították". Ez nem ennek a kornak a sajátossága, gondoljunk a napóleoni háborúk rohamoszlopai és a tüzérségi tüzösszpontosítás problematikájára, vagy a 19. század közepén a hátultöltő puskától való idegenkedésre, végezetül az I. világháborút megelőző, a géppuska szerepét lebecsülő megítélésekre, vagy a II. világháború első éveiben a harckocsik alkalmazására. Mindezek alapján úgy gondolom, természetes dolog, ha a fegyverek bemutatását a tűzfegyverekkel, mégpedig a gyalogság kézi tűzfegyvereivel kezdjük. Előtte azonban, ha csak érintőlegesen is, meg kell ismerkedjünk ezeknek a fegyvereknek a működési elvével. A hadművészetet forradalmasító kézi tűzfegyverek megalkotásuktól kezdve egészen a 19. század közepéig azonos alapelven működtek, ez az elöltöltő tűzfegyverek kora. Legjellemzőbb közös sajátosságuk, hogy a töltést több fogással lehetett csak elvégezni, s minden esetben még az igen ritka, kísérleti jelleggel megszerkesztett korai hátultöltő puskáknál is külön voltak választva a töltény egyes összetevői (lövedék, lőportöltet, a begyújtást végző anyag). Az elöltöltő tűzfegyver megtöltése a lőportöltetnek a csőtorkolaton való beöntésével kezdődött. Ezt követően helyezték a csőbe a lövedéket, rendszerint lágy ólomból öntött golyót, majd a fojtást (anyaga kóc, vagy valamilyen vászonanyag, később papír) és az egészet gondosan ledöngölték. Ez a művelet igen fontos volt, mert ha nem döngölték le megfelelő módon a töltetet, a lövéskor megnőtt a hátralökő erő, a fegyver „nagyot rúgott". Ha a fojtás nem tömített eléggé, a lőporgázok hajtóereje lecsökkent, ezzel együtt a lőtávolság is. A következő műveletsor arra szolgált, hogy valamilyen módon begyújtsák a lefojtott lőportöltetet, és a gyújtás módszere az, ami megkülönbözteti több mint 300 éven keresztül az elöltöltő fegyverek fajtáit. Időrendben kanócos, dörzskerekes, ütőkakasos (kovás) és kémiai gyújtású elsütőszerkezetek alakultak ki. Témánk szempontjából csak az első három 61