Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kelenik József. Tata helye és szerepe a végvári rendszerben a 16. század utolsó harmadában

akkor is fenntartották a mocsarat, ha a Duna áradása visszahúzódott. A Tatától a Dunáig húzódó mély mocsáron még a 18. század hatvanas éveiben is csak egyetlen helyen, Tatánál lehetett átkelni. Almás falutól az eddig a Duna partján futó út az Almáshegy peremén hirtelen délre kanyarodott, Tatánál áthaladt a mocsáron, s aztán csillagszerűen szerteágazott. Északnyugat felé Komáromba, nyugatra Győrbe, délkeletre pedig a fontos bánhidai (tatabányai) átkelőhöz lehetett eljutni.

6 Ez utóbbi szintén nagy fontosságú közlekedési csomópont volt. A budai törökök nyugati irányú mozgását a Dunazug-hegység (Budai- Visegrádihegység, Gerecse) tömbje lezárta. A keresztény területek felé vezető legjobb és legrövidebb út a Vértest a Gerecsétől elválasztó Tatai-árkon keresztül vezetett. Bánhidánál azonban ennek az amúgy kiválóan használható útnak át kellett haladnia az Által ér patak mocsaras völgyén. A Mórtól északra eredő Által ér patak a Vértes hegység nyugati oldalán, a hegységgel párhuzamosan folyik. A Tatai-ároknál, Bánhidánál viszont északnyugatra kanyarodik. Mivel az Által ér a Vértes és a Bársonyos közötti természetes völgyben folyik, a terület legjelentősebb vízgyűjtője. Nem csupán a Vértesből lefutó vizeket, hanem a Bársonyos dombság patakjainak egy részét is magába fogadja. Ez az átlag 200-250 méter széles, mocsaras völgy képezhette a hódoltság nyugati katonai határát, amelyen csak Bánhidánál, illetve Tatánál lehetett átkelni. A mocsár Bánhidánál meglehetősen széles és mély lehetett, mert amint Istvánfry említi, 1594-ben a török hadaknak hidat kellett itt verniük, hogy a völgy másik oldalára átkelve bekeríthessék Tatát. A mocsár tehát itt valóban egy tatai kitérőre kényszerítette a nyugat felé igyekvőket. Egy-egy jó vezetővel rendelkező kisebb portyázó csapat persze átjuthatott Bánhidánál, de az általában igen sürgős visszautat már könnyen elállhatták a tataiak. Merthogy Tata a 16. század utolsó harmadának idézőjelben vett békeidőszakában elsősorban nem mint erőd, hanem mint határőrs funkcionált. A drinápolyi béke csak a nyílt háborúnak vetett véget, de nem tisztázta sem a határokat, sem a vitatott területeken élő alattvalók helyzetét. A határok bizonytalansága és összemosódása miatt egy sajátos és meglehetősen sok összecsapásra okot adó, kényes katonai helyzet alakult ki. Mind a törökök, mind a keresztények rendelkeztek egyegy olyan palánkokkal, őrházakkal jól biztosított területtel, amelyen belül katonai szupremációjuk megkérdőjelezhetetlen volt. (A törököknél ezt a vonalat a Visegrád, Vörösvár, Vál, Zsámbék palánksor jelölte.) Ezen zónák 48