Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 5. (Tiszaföldvár, 2011)

LOKÁLPATRIÓTÁK TOLLÁBÓL - Benke Ferenc János: Emlékezés Szabó nagymamára

TISZAVILÁG V. — kacsák, csirkék voltak, talán mintha malacokra is emlékeznék, mert makkot szedtünk napközben — tüzet gyújtott rőzséből, ami inkább kojtolt, tehát füstöltünk, hogy a szúnyogok hadát elűzzük. Több ilyen tüzecske gyúlt esténként a fák között, aminek a füstje a szélcsendes estében szürkésfehéren szétterült, és úszott a levelüket sem mozdító fák alatt. Én, mint játszadozó gyerek, akinek igen tetszett a tűz, a parázsló lángocska egy hosszabb vesszővel ide-oda szaladgáltam, aminek végét hol az egyik, hol a másik tüzes kupacba dugtam. Amint tolizzott, a sötét és füstös estében körbe-körbe forgattam az izzó végű vesszőt, ami világító karikát húzott. Egy ilyen alkalommal valószínűleg elpattant az izzó rész és fölugrott a csárdát fedő nádtetőre „vörös kakasként"! Senki nem vette észre, csak miután föllángolt a tűz. Arra emlékszem, hogy vödrökkel rohangáltak a Tiszára, ami az épülettől olyan 15-20 méterre lehetett. A szerencse a szerencsétlenségben annyi volt, hogy a nádtető földhöz közeli sarka fogott csak tüzet, így könnyen lehetett a tűz fészkét locsolni. Arra nem emlékszem, hogy kikaptam-e, csak annyi maradt meg bennem, hogy esténként a tűz mellett kellett ülnöm bebugyolálva, hogy a szúnyogok meg ne egyenek, és minden este elhangzott a jellegzetes mondat: „ne játssz a tűzzel, mert éjjel bepisilsz"! Szegény nagymamának a szúnyogok ellen a füstölésen kívül más praktikája is volt. Estefelé kezembe nyomott egy farkasalma bokorról letört lombos ágat, és azzal kellett járkálni, csapkodni magam. A szúnyogok valóban elkerültek. Ma is használom, ha találok farkasalmát. Az emlékek kútjából, s ebből az időszakból annyi maradt még meg, hogy a hétvégéken nagyon sokan jöttek lovas szekéren, csézán, részben fürödni, részben, akinek szőlője volt permetezni, kacsolni, kapálni. Többen a csárda körül fogták ki a lovakat, ott etettek, itattak, míg a gazdák a szaletli alatt söröztek, fröccsöztek. A község úri rétege délben feljött a strandról megebédelni. Engem viszont minden délben lefektettek a padláson, holott nagyon féltem a sötét, de hűs nádtető alatt. Egyebek között arra kifejezetten emlékszem, hogy nagymama, amikor főzött, világítóan fehér kötény volt előtte, nénjének a fején pedig valami fehér pártaszerű világított már messziről. A halványuló képek között arra is emlékszem, hogy disznókat legeltettek az erdőben, és féltem a kanász kutyájától. Későbbiekben — már nagyobbacska gyerek lévén — többször is láttam a csürhét azon a részen, ahol valamikor a csárda volt. Makkos erdő volt ott, amelyet a községi elöljáróság tartott fent, s mint a régi disznótartásnál, a göbéket (kocákat) olyan csürhéhez adták, ahol makkoltatni lehetett nyáridőben — ma már tudom. A legfiatalabb gyerekkori emlékképek közül csupán ezek maradtak fenn az első tiszai csárdáról és a nagymamáról. A következő és teljesebb emlék jóval későbbi, és az új Weekend-csárdához kötődik. Az építésére nem emlékszem, nem voltam ott. Amikor nyaranta egy-két alkalommal elvittek, már állt az épület világító fehérre meszelten, és a kis zöldszínü bádog lélekvesztő csónak is ki volt kötve a vízparton, hátulján a bádogból készült nemzetiszínű zászlócskával. Kifejezetten erős emlékképem van arról, amint a szakajtóba gyűjtöttem az eldobált söröskupakokat, amelyekkel aztán Jani bácsi hosszában kirakta a csárda falára az utcafronton: Weekend-ház. Hogy miként lett a neve víkend, azaz hétvégi ház, annak szegény Maholányi János, Jani bátyám barátja és inaskori társa lenne a megmondhatója, aki nemcsak segített nyaralása alkalmával a felrakásban, de az angol szó helyesírását is ő jelölte ki a falon. A csárda mindaddig igen eredményesen működött a nyári szezonban, amíg nagymama vezette és irányította. Azokban az években nagyobbrészt a cibakiak, és nagyszámban Földvárról is jöttek fürödni a Tiszának erre a szakaszára, mivel a partnak ez a része homokos, lejtős, tehát fürdésre kitűnő volt. (Ez nem mondható el a Földvárhoz közelebb eső Fekete-féle kompnál lévő területről, ahol a bal parton sok volt az iszap, ezért fürdésre a nyár nagyobb részében alkalmatlan volt.) Tehát vasárnaponként benépesült a strand, mert még O- és Ujbögről is, azaz a túloldalról is jöttek a fürdőzők a Rossz Jancsi-féle kompon. Ilyenkor nagymama főzött, és halat sütött. A vezsenyi halászok rendszeresen megjelentek szombat délután és hozták a halat, amit bárkába rakott Jani bátyám, és onnan hozták fel másnap a ficánkoló keszeget, harcsát, csukát, márnái. Mellesleg nagyszerszámmal (varsával, dobóhálóval) halászott nagybátyám. Délre mindig