Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 5. (Tiszaföldvár, 2011)

ÉRTEKEZÉSEK - Kalóz Sándor: A Tisza holocén kori mederváltásai Tiszaföldvár környékén

_ ERTEKEZESEK tek (3. térkép, 6.). A Tisza csak ezután fűzi le a Csesz-árok és az Ér-halom melléki kanyarulatát. Logikusnak tűnne, hogy ugyanekkor megszünteti a cibaki óriáskanyart is, de a folyó saját törvényei szerint él. Két közeli kanyarulatának felszámolása plusz energiához juttatja, és ez elegendő arra, hogy mélyítse a medrét, cibaki kanyarulatát. így csak a Nagy-hát— Sulymosi 10 km-es kiöblösödését szünteti meg. A maradék 19 km-es „nagy kanyart" még a következő több mint ezer esztendőben sem hagyja el, pedig csak azt az 1225 métert kellene kivésnie, ami a kanyar felső és alsó nyaka között van. Ezt a munkát még 1853-ban sem a Tisza, hanem a jenői átvágással a kubikosok végezték el. A kanyarulatok sorából másságával tűnik ki a Nagy-hát—Sulymosi rendszer. Külső ívének északi fele hosszú időn át folyóként él. Még két fejlődési periódus kell az ív teljessé válásához. Lefűződése után a legmélyebb részein három tó medencéje alakul ki: 1. a fokok közelében a víz erős áramlása formálta a Sulymos-tó medencéjét 2. az Ér-halom—Epreskert előterében a „tó" medencéjét előbb a tölgy kori Tisza, majd az ellentétes irányban folyó „kanyar" mélyíti 3. a Homoki-tó létrehozója a külső ívet a Barta saroknál elérő „kanyar" folyója. A Tisza szabályozásig ezek állandó tavak voltak. Az árvizek rendszeresen biztosították víz- és halutánpótlásukat. A Tisza a kanyarok alakítása során óriási mennyiségű anyagot termelt ki és szállított el a Martfű—Nagyrév közötti területen. A középső öblözetben az utolsó árvizével (1895) a cibaki—földvári határban 8573 kh. területet öntött el. Ezekről, a korábban leginkább erodált területekről, ha 3 m-es lepusztítással számolunk, 1,5 km'-nyi anyagot vitt el. Ebből az anyagmennyiségből 1000 km-es, nagyon erős, 200 m

2 szelvényű tiszai gátat lehetne építeni. Több mint ezer éve Tiszaföldvártól néhány kilométerre folyt a Tisza. A gátak megépítéséig árvizeivel évente akár többször is meglátogatta a települést. Érthető, hogy Bél Mátyás amikor 1735-ben itt járt, a következőket írja: „A Tisza áradása után itt is, ott is ágat vet, lápot alakít ki s hatalmas mocsarakban marad vissza a víz. " Megfoghatóvá tette számomra ezeknek az áradásoknak a méretét édesanyám egykori elbeszélése is: „Az utolsó árvízkor déd- és nagyapád, a két Hőgye Sándor itt erősítette a gátat a Barta sarkon. Erősíteni kellett, mert ha áttör a víz, az egész Virághegyet elönti. " S milyen jó, hogy elmondta! Ma ezek a mondatok nemcsak kedves családi emlékeket idéznek, hanem segítenek megoldani a Székestó XIX. századi vízutánpótlásának rejtélyét is. A Mirhó, a közelmúlt folyója Az áradások idején a víz elönti az egész határt. A Csesz-árok morotva mentén ilyenkor ismét szerephez jut a tölgy-korban kialakult MHSZ-nyiladék. Ezen keresztül víz jut a Lehel út—Ady út irányába (3. térkép). Elképzelhető, hogy a XVI—XVII. században a víz útját az ősi meder vonalában, védelmi szándékkal, mesterséges árkokkal is segítik, irányítják a földváriak. Mi másra utalna Bél Mátyás, ha nem erre: „Egykor török végvár volt itt, vízzel övezett kettős árkokkal, mindkét árok, meredek, mély mederben " — később: ,, Csak a határ déli oldalán van egy kis száraz rész, itt kapcsolódik a nagy pusztához. Itt is az előbbihez hasonló árkok, török sáncok húzódnak". Talán ezért áramlik erre olyan erővel a víz, hogy az Ady- és a I Iunyadi út metszésénél ma is érzékelhető bevágódást mélyít. A Hunyadi úttól a korábbi „kanyarban" folytatja útját a Barta sarokig. Ez az időszakos folyócska egészen a közelmúltig működött. A XVIII. század elején telepített Öregszőlők egyik darabja a Mirhó-dűlő. A Petőfi út Fő út felőli végét gyerekkoromban még Mirhó-kapuként emlegettük. A Petőfi út a Mirhóra

1 vezetett. Ennek a magyar népnyelvben vízfolyás értelmű köznévnek a használata bizonyítéka annak, hogy 24