Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 4. (Tiszaföldvár, 2010)
ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Szabó László: Balogh László, a nyelvész
« ERTEKEZESEK Ha a tiszaföldvári éveket, az indulást nézzük — nyelvészeti tanulmányok még nem születtek ekkor — nem kell hiányolnunk a tűz fellobbantásához és éltetéséhez szükséges oxigént sem. Egyrészt még működtek és Tiszaföldvárig meghosszabbodtak azok a vezetékek, amelyek Debrecenhez, az egyetemhez kötötték, másrész azt kell mondanunk, hogy ennek a nagyközségnek magának is volt, lehetett egy magasabb igényű szellemi társasága. Humán szempontból ezt dr. Varga Lajos, az első magyar földrajzi múzeum megalapítója, a kiváló tanár képviselte, aki a tehetséges tanítványai állandó figyelmét és megbecsülését is élvezte. A táj szülőföldhöz való hasonlatosságán kívül ez az emberi környezet, közösség is megfogta, munkára ösztönözte. A paraszti környezet, a falu népének szinte azonos, szamosszegihez hasonló mentalitása az otthonosság érzetével töltötte el. Nem véletlen, hogy őt követően e szellemi közegben kel majd életre szintén Debrecenből ideszármazott emberek kezén az az irodalmi színpad, amely hosszú időn át az ország élvonalába tartozik (Bucz Hunor, Szabó András), s amelynek előadásai szellemi kiállásuk miatt, többször is meghurcoltatik; hogy itt szerveződik az a cserkész elveken nevelkedett barlangkutató társaság, amely tudományos és pedagógiai tekintetben is eredményeket ért el, nemzedékeket nevelt; hogy párthatározat ellenére a gimnáziumban egy egész vidéket ellátó, valós társadalmi igényeket kielégítő középszintű óvónőképzés indul itt meg; s, hogy a pártállam megyei képviselőinek is kísérleti terepévé válik a Lenin tsz. Igen itt volt és van valami szellemi közösség, ami Balogh Lászlót is táplálta. Midőn egykori tanítványai, akik még mindig emlékeznek rá, meghívják érettségi találkozójukra harmincöt év múlva, dönt, hogy megy, megpróbálja azt a pár év boldogságot vagy annak legalább emlékét ismét fellelni: MEGYEK (Mikor hajdanvolt tiszaföldvári diákjaim meghívtak a 35 éves érettségi találkozójukra) Megyek oda, ahová hívnak, hol meghallgatnak, nem megszidnak, a múltba, ahol nézni mernek, s tettemből ezt-azt elismernek. Megyek, ahová visszavárnak, honnan már eltűntek az árnyak, ahol hosszú sötét évek után fellobbantak a fények. Megyek oda, hol ifjan éltem, oda, ahol még él emlékem, oda, hol véndiákok várnak, elaggott, öreg véntanárnak. Odamegyek, ahol szeretnek, hol bársonya van a kezeknek, ahol mosollyal simogatnak, és melege van a szavaknak. Odamegyek, mert szívem vére ott lel rá igazi ütemére, mikor a szívünk összedobban, a régi megkopott padokban. (Rohod, 1992. augusztus 17.) És ott megtalálta azt, amire vágyott. A régi beszélgető társak egy részét, tanárokat, tanítványokat, a tájat. A találkozón készített képek tanulsága, majd az utána írt néhány vers mutatja, hogy szép emlékeket ébresztő, erőt adó találkozás volt. Még tartott a hazai változások okozta eufória is, bár már látja, érzi, hogy ő maga testileg-lelkileg megtört emberré vált. Még két évig élteti a remény, verseket ír, tervei vannak, de megérzi azt is, hogy ismét baj van, sötét erők szövetkeznek, s csak a fiatalságban lehet már bízni, ő mindenképpen áldozat, s magát áldozatként fel is ajánlja koldussá tékozolt hazájának: Hadd legyek gyehennatüzben égő, vérét kínáló emberáldozat, ha ilyen áron föléled, szellemed tisztának és szabadnak megmarad. (Hatvannégy évesen) Nem adatott meg neki egy újabb feltámadás, lánglobbanás. Kevés életelixír volt a szülőföld, a tudomány, a Tisza mellett választott haza és az őt körül vevő szerető emberekben ahhoz, hogy újra kezdhesse. Kihunyt a láng. Ám hamujában értő emberek, olyanra akadtak, amiről a középkori aranycsináló alkimisták csak fantáziálni tudtak: igazi aranyra. Azt mindenki tudta, hogy kis írásai is fenntartják a szűkebb nyelvtudományban a nevét, s kivetett téglái, 56
