Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)

ÉRTEKEZÉSEK - Faragó József: Martfűi fogoly az adriai „Gulágon"

Sorsok a szabadulás után Vladimir Bobinacot, miután kiszabadult Goli ótokról, elvitték Montenegróba önkéntes munkára, ahol utat és vasutat épített. Később, hogy folytatni tudja az egyetemet, kérvényt kellett írnia a dékánnak, s ebben be kellett számolnia, hogy politikai nézeteit kijavította. Mint mondja, ezt el is fogadták tőle, hiszen a dékán tudta, Goli ótokon politikai átnevelés folyik. — Az egyetem elvégzése után még munkát is kaptam a lakóhelyemen Krken — meséli. A helyi gimnáziumban taníthattam. Most joggal kérdezheti, hogy miként taníthatott valaki, aki két és fél évet „ült". Hát úgy, hogy bírósági ítélet nélkül vittek Golira, ezért amikor az állásomhoz kértem, megkaptam az erkölcsi bizonyítványt. Gondom csak akkor támadt, amikor két évvel később hivatott az igazgató, s azt mondta: elégedett a munkámmal, ezért szeretnének beléptetni a kommunista pártba. Én ezt elutasítottam. Mire felfigyelt rám az államvédelem, s jelezték, hogy Golin voltam két és fél évig. Persze, rögtön kirúgtak. A következő néhány évben aztán hiába mentem a munkafelvételi irodára, nem kaphattam állást. Idővel azonban — az SZKP XX. kongresszusa, illetőleg a híres hruscsovi beszéd után — enyhült a nemzetközi helyzet, a művelődési miniszterhez fordultam a panaszommal, minek nyomán visszavettek a gimnáziumba. Ezt követően csak akkor figyeltek rám, amikor Tito Brioniból a Krk szigethez közeli Plavnikba ment vadászni, olyankor engem mindig bevittek a rendőrök az őrszobára. Nyilván nem bíztak bennem. Opancsár Márton 1955-ben szabadult, de nem találta helyét a titói Jugoszláviában. Úgy érezte, folyamatosan figyelik. Gyakran zaklatta a rendőrség. De leginkább az bántotta, hogy a barátai, elvtársai, egykori harcostársai bántak el vele. — Hiába szabadultam ki a börtönből, az igazat nem mondhattam el arról a társadalmi rendszerről, amely a titói Jugoszláviában megvalósult. Nem beszélhettem róla, hogy épp azokat a legértékesebb embereket, volt partizánokat, akikkel megnyertük a háborút, arra kényszerítették, hogy egymást pusztítsák el. Olyan helyzetbe hoztak minket, hogy senki sem hitt senkinek. Az ember elveszítette emberi értékeit. Gyűlöltem ezt a Jugoszláviát, pedig a hazám volt, s harcoltam érte a fasiszták ellen. Opancsár Márton számára 1958-ban jött el az alkalom, hogy elhagyja a titói Jugoszláviát: — A horvátországi Baranyában, Bélmonostor közelében, a Knizevói állami gazdaság területén dolgoztam egy építkezésen. Volt ott egy raktárunk, közvetlenül a határ mellett. Még a háború idejéből ismertem ezt a területet. No én akkor egy éjszaka átjöttem a magyar oldalra. Emlékszem hajnali 2 óra 12 perckor értem Ivándárda faluba... Hogy mit gondolok a hazámról? Valamikor Jugoszlávia volt a hazám, ma már Magyarország az, amely befogadott. Már magyar állampolgárként többször jártam Jugoszláviában, de amíg a titói rezsim össze nem omlott, mindig hadilábon álltam azzal az országgal. Figyelték minden lépésemet, de nem bánthattak, hiszen magyar útlevéllel utaztam. Igaz, én sem mondhattam el az igazságot abban az országban. A mai horvát állammal nincs dolgom. Horvátország a szülőhelyem... A Goli ótokon töltött éveket a munkaviszony szempontjából duplán számítják Horvátországban, s kifizettek a túlélőknek 54 kunát naponként. Opancsár Márton szerint túl későn jött a rendszerváltás, a kárpótlás: — Sokan nem kaptak semmit, mert hamarabb meghaltak. És arról se feledkezzünk el, hogy akik Szerbiában élnek, vagy Montenegróban, egyáltalán nem kaptak semmit. Csak arra kaptak jogot, hogy elmondják az igazságot. Örök foglyok Goli ótokon a kőbányából máig sínpár vezet a partra. Oda, ahol hosszú évtizedeken át az akkori emirátusok és sahinátusok teherhajóira pakolták fel az itteni kitűnő márványt, amit a foglyok fejtettek. A fogolytalálkozókon Vladimir Bobinac kézzel készített makettjein szemlélteti a kőfejtés mozzanatait és azokat a kínzó, gyötrő eszközöket, amelyekkel a rabo-