Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)

ÉRTEKEZÉSEK - Faragó József: Martfűi fogoly az adriai „Gulágon"

A rabszállító hajón és a börtönszigeteken — Engem Stara Gradiskán tartottak fogva 1950. február 12-től egészen 1951. november 13-ig — meséli Opancsár Márton, egykori politikai fogoly —, akkor elvittek minket Okucani állomásra, s bevagoníroztak. Marhavagonokban utaztunk, egy-egy vagonba 45-50 embert tereltek. Az egész napos vonatútra félszáz ember kapott egy vödör vizet, meg fejenként egy darab kolbászt, és körülbelül 20—30 dekányi kukoricakenyeret. El is csodálkoztunk ezen a bőkezűségen, s biztos, ami biztos, azonnal megettük, ki tudja, mi következik. Hosszú vonatozás után késő este volt már, mire Bakar város kikötőjébe értünk. 3. ábra. Goli otok műhelyek Elfelejtettem mondani, hogy párosával voltunk összebilincselve. Nekem a jobb kezemen volt a bilincs, a társamnak meg a balkezén. Mikor kihajtottak minket a vagonokból, sötét éjszaka volt. Úgy emlékszem, hogy holdvilágtalan, de csillagos éjszaka. Csak annyit láttunk, hogy egy dróton lógó égő világít a tenger felett. A hajót nem láttuk. Ránk parancsoltak, hogy egy páros deszkapallón menjünk előre, majd lelöktek minket az alattunk tátongó sötétbe. Ahogy később láttuk, a hajó széléről olyan 4 méter mélyre zuhantunk, a raktérbe. Csak azért nem törtük össze magunkat, mert lent már mások is voltak, s rájuk estünk. Ott aztán gumibotokkal, falécekkel ütöttek minket, hogy a hajó oldalához simuljunk, mert közel 600 embernek kellett elférni a raktérben. No, miután bepakoltak minket, bezárták a tolóajtót, s indult a hajó. Emlékszem a nevére, a Punat nevű hajóval vittek minket. Utóbb kiderült, hogy Sveti Gregor szigetére megyünk. De ezt akkor még nem tudtuk. Sok társam attól félt, hogy egyszerűen a tengerbe süllyesztenek minket. Én ettől nem tartottam, mert akár Stara Gradiskán is elintézhettek volna minket. Ott egyébként volt nekem egy cellatársam, aki elmesélte, hogy varrnak börtönszigetek az Adrián. Azt is megtudtam tőle, hogy mi az eljárás ezeken a szigeteken érkezéskor. Tudtam, hogy verni fognak minket. Nem csak rendőrök, de erre kényszerített civilek is. Afféle vesszőfutást rendeznek, s ezt bírni kell, mert aki elesik, annál többet kap. így is lett, Sveti Gregor szigetén kötött ki hajnalban a hajó, s ott már több száz ember várt minket kettős sorfalban, lécekkel, botokkal felfegyverkezve. Nekünk közöttük kellett elszaladni, s ők ütöttek minket. Nem csak minket, de azokat is a két sor közé rugdosták, akik megtagadták, hogy üssenek minket. Mint mondtam, nem csak rendőrök vártak a parton, de civilek is, meg olyan foglyok, akiket úgymond, már átneveltek. Így érkeztünk meg a börtönszigetre... A Punat nevű hajó, amely a rabokat szállította a börtönszigetekre, nem tűnt el. Vladimir Bobinac egykori fogoly meséli, hogy évtizedekkel később megtalálta a hajóroncsot. Már nem volt tábla az oldalán, de felismerte. Le is fényképezte. Szerinte nem lehet véletlen, hogy ezt a hajót senki sem akarta felújítani... A ,, bűnök" sora — Két és fél évig voltam Golin, egyetemistaként vittek el — meséli Vladimir Bobinac —, mi nem lázadtunk az államrend ellen, de más elképzelésünk volt a Kominform megítéléséről, mint a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének. A moszkvai székhelyű Kominform, ez a nemzetközi munkásmozgalmi szervezet ugyanis elítélte Tito politikáját, amikor szakított a Szovjetunióval, s mi szolidárisak voltunk ezzel a szervezettel. Ezért kerültem a börtönszigetre. Nem kellett ahhoz demonstrálni, vagy Tito ellenségeivel, ellenfeleivel szolidarítani, hogy