Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai II. (XX. század)

Az állatfajok arányának átalakulása és a fajtaváltás A művelési ágak szerkezetének átalakulása szoros összefüggésben van az állatfajok összetételével, az egyes állatfajtákkal és azok tartásmódjával. A községeknél a statisztákban közölt adatok együtt tüntetik fel a parasztüzem, illetve a nagy- és középbirtok adatait. Ennek ellenére egyéb forrásokat is felhasználva, viszonylag megbízhatóan el tudjuk egymástól választani a kettőt (ha számszakilag nem is), és fel tudjuk becsülni, hogy milyen tendenciák uralkodtak az adott korszak különböző üzemtípusaiban. A XIX. század végére igencsak megnő a szarvasmarha-állomány. Fél évszázad alatt szinte négyszeresére emelkedik, az ezt követő ugyancsak fél évszázadban pedig ismét timxug f**va t*»k n 6. ábra. A Tiszazug művelési ágai településenként (1962) (Szerk.: Szabó L.) 7. ábra. A Tiszazug állattartása összesítve (1895 (Szerk. : Szabó L.) jelentős mértékben csökken, s majdnem ugyanennyi idő alatt ismét a századfordulói számot jegyezhetjük fel. A hullámzó számadatok mögött összetett folyamatok állnak. Mint már korábban kifejtettük, a jobbágyfelszabadítás után a történeti birtokos családok kezéről a középbirtok bérlők tulajdonába vagy használatába kerül, akik több helyen modern tehenészeteket létesítenek, s ez egyúttal a fajtaváltást is felgyorsítja. A középbirtokok tehenészeteiben volt egy jól tejelő vöröstarka állomány, ám a munkaállat — a gépesítés előtti időszakról van szó — az ökör volt, fajta szerint szürke magyar marha. A lovat távolsági közlekedésre használták az uradalmak ebben az időben. A hagyományosan gazdálkodó középbirtokosok és a parasztgazdaságok továbbra is a legeltetésre alapoztak, míg a modern, úgynevezett svájcer tehenészetet kialakító családok intenzívebb takarmánytermesztést folytattak. Az ebben az időben tűnnek el a községen kívüli ólaskertek, ahol nagyobb számú jószág is megfért. A beltelkek udvaraiban a gazdák csak néhány tehenet, lovat befogadó istállót tudtak építeni. Még a nagyobb gazdák is legfeljebb 2-3 tejelő tehenet ha tartottak, s mellette munkaállatként egy pár ökröt. A kisebb gazdák a visszaemlékezések szerint a tejelő tehenet szükségből igázták is. A fajtaváltás ugyanis többek között azzal járt, hogy a vöröstarka marhát már nem igázták. Úgy vélték, hogy a tejelő jószág igába fogása a szegénység jele. Tönkre teszi a jószágot, kicsi lesz a tejhaszon, különben is a vöröstarka ökör igaereje nem vetekedhet a magyar ökörével. Parasztember nem engedhette meg magának, hogy munkaállatként ökröt tartson, mellette tejelő tehenet és még lovat is, ami a kerti és szőlőbeli munkákra, fuvarozásra, közlekedésre sokkal alkalmasabb. Ahhoz -1962)