Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Tallósi Béla: A Tiszazug maradvány jellegű élőhelyeinek bogárvilága

zugban nem túl gyakori a csemetekertek egyik közismert kártevőjeként nyilvántartott májusi cserebogár (Melolontha melolontha), és veszteségeket sem igen okoz. Idősebb faállományok ritkán előforduló lemezescsápú bogara az orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis), amely az egyik legegzotikusabb megjelenésű bogárfajunk. A barna lakkfényű szárnyfedők és a viszonylag nagy méret mellett főleg a hímek fejpajzsán rinocéroszszarvra emlékeztető kinövés miatt tartjuk ezt a fajt a hazai bogárfauna egyik legérdekesebb képviselőjének. Az orrszarvú bogárhoz hasonlóan fakorhadékban fejlődő, de jóval ritkább remetebogár (Osmoderma eremita) előfordulására kizárólag idős, nem háborgatott erdőkben számíthatunk. A Tiszazugban nem zárható ki a jelenléte, bár ritkasága, rejtett életmódja és az imágók rövid élettartama miatt nehezen kerül szem elé. Csongrád környékéről tudunk régebbi előfordulásáról. Ennek a nagy testű, sötét fémeszöld bogárnak egyedi jellegzetessége, hogy átható pézsmaszaga van, amit a gyűjteményi példányokon még évek múlva is érezni lehet. A rózsabogarak szintén a lemezescsápúak közé tartoznak. Különlegességük, hogy a többi lomha röptű vagy éppen röpképtelen bogárral szemben — robusztus alkatukat meghazudtoló ügyességgel — uralják a levegőt. Kemény, biztos védelmet nyújtó szárnyfedőjük alól azok széttárása nélkül tudják kidugni hártyás szárnyaikat. Ha egy rózsabogarat a tenyerünkre helyezünk, rendszerint döglöttnek tetteti magát. Amennyiben viszont feldobjuk, egy szempillantás alatt kidugja a szárnyait és hangos zümmögéssel elrepül. Az erdei fajok magasan a fák lombkoronájában mozognak, és nagyon ritkán kerülnek szem elé. Ez az oka annak, hogy mindkét tipikusan erdei fajt: a pompás rózsabogarat (Cetonischema aeruginosa) és a bogáncs-rózsabogarat (Netocia fieberi) természetvédelmi oltalom alá helyezték. Kimagasló esztétikai értéke miatt mindenekelőtt az előbbi érdemli meg, hogy kicsit több figyelmet szenteljünk neki. Ez a ragyogó, fémesen csillogó nagy testű bogár — nevének megfelelően — a legszebb hazai rovarok egyike. Pompázatosságát fokozza nagy, 3 cm-t is meghaladó testmérete. A bogár az egész életét magasan a lombkoronában tölti. A talajon közlekedő ember legfeljebb elpusztult egyeddel találkozhat. A lombkoronába legalább 6-7 m magasra kihelyezett ún. boroscsapdák bevezetésével kiderült, hogy mindkét faj általánosan elterjedt, és az idősebb tölgyesekben néhol akár tömegesen is megjelenhet. Amikor egy erdő természetességi fokát jellemezzük, nem hagyhatók figyelmen kívül a cincérek, amelyek néhány közönséges faj kivételével kizárólag a változatos szerkezetű idős állományokban élnek. Az alföldi erdőknek általában nagyon szegényes a cincérfaunájuk. A Tiszazugban kivételt képez a Tiszakürti Arborétum. A kert területét az elmúlt időszakban sorozatosan sújtó, hosszan tartó magas talajvíz számos elöregedett, matuzsálemi faegyed megbetegedését idézte elő, ami a fában fejlődő cincérek elszaporodásának kedvezett. Egyedül itt fordul elő a térségben a nagy höscincér (Cerambyx cerdo) és a kis höscincér (Cerambyx scopolii). Számos egyéb faj mellett a darázscincérek nagy faj száma érdemel még említést, amelyek közül a legnagyobb és a legszebb a tölgyben fejlődő bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus) és a sárgafarú darázscincér (Plagionotus detritus). Az idős tölgyesek egyik legértékesebb védett és vörös könyves faja a laposorrú ormányosbogár (Gasterocercus depressirostris). A bogár elhalt fában fejlődik. Kifejlett egyedei viszonylag nagyok (15 mm), és testüket változatos árnyalatú szürkésfehér pikkelyszőrök borítják. Az állat színezetével teljesen beleolvad a környezetébe, amely rendszerint egy száraz tölgy ág, s így észrevétlen marad az ellenségei vagy a megfigyelő számára. Az őshonos szerkezetű erdők természetes megújulását és fennmaradását nehezíti az elmúlt évszázad vízrendezési beavatkozásainak következményeként létrejött természetellenes vízmozgás. A kisebb-nagyobb kiterjedésű — többnyire kedvezőtlen termőhelyekre telepített — kocsányos tölgyesek homogén szerkezetűek. Cserjeszintjük általában hiányzik, vagy tájidegen fajok alkotják. Lágyszárú flórájukban legfeljebb elvétve fordul elő egy-egy tipikusan erdei faj. A kedvezőtlen életfeltétek hatására még a természetesnek ható idősebb állományokban is szegényes az erdei fauna, és elsősorban a jól repülő, nem túlságosan igényes fajokat találjuk meg bennük.