Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Tallósi Béla: A Tiszazug maradvány jellegű élőhelyeinek bogárvilága

TIS ZA VILÁG II. ormányosbogarak) számára biztosítanak kedvező létfeltételeket. A vízjárta, erdőszerü területek bogarai számára nagyobb jelentősége az idős faállományoknak van. A száraz törzsek és ágak kérge alatt, valamint a cincérjáratokban sok bogár telel át, ezért az öreg fák nélkülözhetetlenek számukra. Az ártéri (hullámtéri) füzesek-nyárasok bogárfaunája napjainkra elszegényedett, amiért a tájidegen flóraelemek nagyarányú térhódítása mellett a folyószabályozásból eredő változások is okolhatók. A dinamikus változásokhoz alkalmazkodni képes fajok viszont esetenként óriási tömegben szaporodnak el. A legtöbb faj ezzel szemben inkább a folyó nyugodtabb időszakábanjelenik meg nagyobb egyedszámmal. Az ilyen években a gyorsan levonuló közepes őszi vagy tavaszi árhullámokat elöntésmentes nyár követi. Az ártéri puhafaligetek jellemző és leghamarabb szem elé kerülő bogarai a talajon gyakran nappal is futkározó futóbogarak. Nehéz lenne olyan futóbogárfajt megnevezni, amely kizárólag a vízjárta erdőkre jellemző, hiszen szinte mindegyik egyéb nedves élőhelyeken is előfordulhat. Néhányról mondható el csupán, hogy elsősorban a hullámtéri erdőszerü élőhelyekhez kötődik. A védett erdei futrinkák közül a Tiszazugban szinte kizárólag csak a mezei futrinka (Carabus granulatus) fordul elő. Időnként nagy tömegben jelenik meg, de a hosszan tartó nagy árvizeket követően egyedszáma drasztikusan csökkenhet. Az év bármelyik időszakában találkozhatunk a fekete kisfutóval (Platynus assimilis). Ez a faj igen jól alkalmazkodott a kiszámíthatatlan vízjáráshoz, és a hullámtérben is sikeresen telel át fakéreg alatt vagy cincérjáratokban. Az idős nyárasok egyik legértékesebb bogara a skarlátbogár (Cucujus cinnabarinus), amelyet kiszáradt fák kérge alatt találhatunk meg. A beteg vagy holt fához kötődő más fajokhoz hasonlóan fennmaradását az iparszerű erdőgazdálkodás veszélyezteti. A legtöbb növényevő bogár — mindenekelőtt a levélbogár - a bokortüzesekhez kötődik, így ezek előfordulását a nagymértékű vízszintingadozások befolyásolják. A fiatal nyárhajtásokon viszonylag gyakori a méretes metálkék nyakpajzzsal és vérvörös szárnyfedőkkel pompázó nagy nyárlevelész (Chrysomela popul i). A cincérek közül az idős füzesekben ma már csak lokálisan viszonylag gyakori pézsmacincér (Aromia moschata) érdemel említést. Ezzel a viszonylag nagy testű, fémeszöld színű, hosszú csápú bogárral június—július folyamán, meleg és csendes estéken, rajzásai idején találkozhatunk. A hullámtéri fűz—nyár ligeterdők legértékesebb állományai napjainkban fokozatosan pusztulnak. Az elöregedő állományok természetes összeomlása az amerikai kőris és számos tájidegen „liánfaj" (amerikai vadszőlő, süntök) előrenyomulását eredményezi. Ez utóbbit némileg ellensúlyozza, hogy az árvizes időszakban jelentős területeken spontán jönnek létre tennészetszerü fűz—nyár újulatok. A fent említett problémák ellenére a hullámterek természetközeli faállományai kimagasló esztétikai értékük mellett nagyszámú veszélyeztetett zoológiai és botanikai érték utolsó menedékei, ezért megőrzésük kiemelkedően fontos feladat. Keményfaligetek, természetközeli telepített tölgyesek A folyók hullámterében csak egy-két magasabb fekvésű helyen maradtak fenn a tölgy— kőris—szil ligeterdők kisebb, degradálódott állományai. A gyakori és hosszan tartó elöntések következtében ezeknek az erdőknek a gyep- és cserjeszintje kicserélődött vagy jelentős mértékben elszegényedett. Az erdei társulások maradványait a Tisza14. ábra Az alföldi erdők társulásainak utolsó maradványait a Tisza kürti Arborétum őrizte meg (Fotó: Tallósi Béla)