Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Tallósi Béla: A Tiszazug maradvány jellegű élőhelyeinek bogárvilága

TISZAl^LAG II gár (Anomala vitis) időnként nagyobb egyedszámmaljelennek meg. A falánk és tekintélyes méretet elérő pajorjaik komolyan veszélyeztethetik a fiatal gyümölcsfákat és a szőlőültetvényeket. A csapó cserebogár a legnagyobb cserebogarunk. Testmérete mellett szembetűnő a hímek óriási legyezőszerü csápja is. A cserebogarak imágói nyár elején — egyes években tömegesen — lepik el a frissen lombjukat bontott fákat és cserjéket. Emellett gyakran repülnek a fényre is. A homokpuszták sok tekintetben egyedi élővilágára a különböző tájidegen faültetvények (akác és nemesnyár) terjedése mérte a legnagyobb csapást. Szomorú tényként állapítható meg: a Tiszazugban ma már csekély az esélye annak, hogy a homokos talajok valamelyik jellegzetes bogárfaját megtaláljuk. Artéri (hullámtéri) puhafás ligeterdők és kubikerdó'k A gátakon belüli területekre leginkább jellemző fúzeseknek-ny át ásóknak a Tiszazugban szép, idős állományait találjuk. Sajnos a szélesebb hullámtérszakaszokon, az őshonos erdők helyén, sokfelé létesítettek tájidegen, intenzív művelésű faültetvényeket, amelyek amellett, hogy nem kedveznek a természetes élővilágnak, segítik a tájidegen gyomfajok nagyarányú elszaporodását és elterjedését. A legértékesebb tennészetközeli erdők a kubikgödrök, az övzátonyok és a csatornák mentén maradtak meg. Jelentőségük miatt érdemes részletesebben foglalkozni a hullámterek legfontosabb jellemzőivel. A Tiszazugban a hullámterek élő rendszereire igen nagy mértékű dinamizmus jellemző, amelynek oka az élőhelyeknek a folyó által meghatározott állandó átalakulása. Áradás idején a hullámtér teljes területét víz borítja, ami évente akár többször is megismétlődhet. A töltésekkel behatárolt területre jellemző a szélsőséges értékek között mozgó vízállás (akár 13 m-es vízszintingadozás) és a nedvességi viszonyok változása. Ezek a tényezők rövid időintervallumon belül a hullámterek életközösségeit alkotó fajok többségét folyamatos vándorlásra kényszerítik, hosszú távon a szukcessziós folyamatokat a fás szárú növényzet térhódításának irányába terelik. A természetszerű hullámtéri fűz—nyár erdők, ha az azokba napjainkban egyre fokozódó arányban betelepülő adventiv özönfajoktól eltekintünk, jelentősen különböznek más erdőtípusoktól. Ez utóbbi legmarkánsabban a természetes megújulás képességében mutatkozik meg. A hullámtéri erdők természetes úton szinte kizárólag a nagy árvizek után, a fátlan, zátonyszerű területeken újulnak meg. Elhanyagolható mértékű az idősödő állományokban megjelenő — vegetatív úton terjedő — természetes újulat. A hullámterek élővilágát a biodiverzitás viszonylag alacsony szintje jellemzi. Ez a relatív faj szegénység a gátakkal nem befolyásolt egykori nyílt ártér viszonylatában értendő. A folyószabályozás előtti időkben a vízjárta területek a fajokban leggazdagabb európai élőhelyeknek számítottak, amelyekből napjainkban már legfeljebb nyomokban maradtak fenn kisebb-nagyobb mértékben degradálódott fragmentumok. A viszonylagosság a mentett ártér kisebb szintű biodiverzitásának tekintetében is érvényes. A vízrendezés előtti állapottal összehasonlítva — a hasznosításból eredő jóval erőse bb emberi hatás következményeként — napjainkban a mentett árterek élővilága is jelentősen elszegényedett. Az Alföld élővilágának 11. ábra A nagy nyárlevelész olykor nagy tömegben lepi el a fiatal nyár- és fűzhajtásokat (Forrás: http://www.hlasek.

com)