Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Tallósi Béla: A Tiszazug maradvány jellegű élőhelyeinek bogárvilága

7. ábra A szalmacincér hímjének csápjai akár a testhossz dupláját is elérhetik (Fotó: Tallósi Béla) (Amara chaudoiri incognita) és a nagy közfutót (Amara fulvipes) kell kiemelni. Mindkettő déleurópai elterjedésű, és nálunk van areájuk északi határa. Az előbbi a tiszántúli nedves rétek tipikus futóbogara, amely az ország más részein ritka vagy teljesen hiányzik. Az utóbbi még inkább melegkedvelő, amelynek igen kevés, elsősorban tiszántúli biztos hazai lelőhelyét, illetve stabil populációját ismerjük. Érdekességük, hogy május—júniusban a virágzó ecsetpázsit kalászain akár tömegesen is láthatjuk őket táplálkozni, gyakran a náluk jóval impozánsabb, kékesvörös színű közönséges többszí nűfutó (Diachromus germanus) és az igen ritka feketesárga bársony futó (Parophonus mendax) társaságában. Az alföldi réteken több gyászfutó fajjal is találkozhatunk. Ezek közül a legjellegzetesebb az alföldi gyászfutó (Pterostichus macer), amelyet másutt csak mint különleges ritkaságot lehet megtalálni. A felsoroltak közül még legalább kéttucatnyi futóbogárfaj fordul elő rendszeresen a Tiszazug rétjein, amelyek közül még mindenképpen meg kell emlékezni a pöfögőfutókról. Ezek a legfeljebb 10 mm körüli kékeszöld szárnyfedőjü, vöröses színű bogarak képesek potrohmirigyeik váladékát gázzá alakítani, amit nagy nyomás alatt pöfögve lövellnek ki. Ez a védekezési stratégia sok esetben jó fegyvernek bizonyul az ellenségeik elbizonytalanítására. Több — szabad szemmel elkülöníthetetlen — fajuk fordul elő, amelyek közül leginkább a közönséges pöfógőfutóval (Brachinus ganglbaueri) és a kis pöfögőfutóval (Brachinus explodens) találkozhatunk. A virágzó kalászokon tavasszal olykor tömegesenjelenik meg a bundásbogár (Epicometis hirta). A rózsabogarak rokonsági körébe tartozó, nem kimondottan mutatós bogár egyéb virágzó növényeken szintén megjelenik, sőt időnként még gazdasági károkat is okoz. Lárvája korhadó növényi anyagokban fejlődik. Lemezescsápú rokona, az osztrák szipoly (Anisoplia austriaca) az érőfélben lévő kalászokon táplálkozik. Nevéhez hűen úgy fogyasztja el az éretlen magvakat, hogy csak a kevésbé tápláló külső rétegek maradnak a kalászban. A rétek bogáregyütteseinek gyakori tagjai a különböző, szerény megjelenésű pattanóbogarak. A leggyakoribb a réti pattanóbogár (Agriotes sputator) és a vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus), amelyek előszeretettel tartózkodnak a füvek hajtásain. Lárváik, a drótférgek vagy drótkukacok a növények, főleg fűfélék gyökérzetével táplálkoznak. Elszaporodásuk esetén kisebb-nagyobb foltokban azok elhalását is okozhatják. Nevüket onnan kapták, hogy hátukra fordulva rugóként pattannak fel, és ilyenkor rendszerint a hasoldalukon landolnak. A növényevő bogarak közül elsősorban két apró védett cincérfajt kell kiemelni. A szalmacincér (Calamobius filum) és a hengeres szalmacincér (Theophilea cylindricollis) a fűfélékben fejlődik, különlegességük pedig még a cincéreknél is szokatlanul hosszú csápjaik, amelyek a hímek esetében elérhetik a testhossz két és félszeresét. Az utóbbi évtized folyamán a csökkenő állatállomány miatt elmaradó hasznosítás (kaszálás és legeltetés) következményeként — főleg a hullámtéri területeken — egyre nagyobb mértékű ezeknek a gyepterületeknek az elgyomosodása. A legnagyobb problémát az invazív gyomok jelentik, amelyek között az első helyen