Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Tallósi Béla: A Tiszazug maradvány jellegű élőhelyeinek bogárvilága

különíthetők. A lárva- és az imágóállapot között azonban a nagy élettani különbségek miatt nem folyamatos az átmenet. Az érett lárvák abbahagyva a táplálkozást, bebábozódnak. Egyegy rovarrend bábjai más-más típusba tartoznak. A bogaraknál ebben a fejlődési stádiumban már láthatóvá válnak a kifejlett egyedek alaktani sajátosságai. A bogárbábok kinézete alapján a legtöbb esetben viszonylag könnyű a genus, sőt akár a faj szintű beazonosítás. A törzsfejlődés során a bogarak szinte minden életteret meghódítottak. Az ezzel járó hihetetlenül sokféle alkalmazkodási mód vezetett napjaink óriási fajgazdagságához. Bár a szájszerveik alapvetően a rágó típusba tartoznak, kevés olyan ehető anyag van a természetben, amit egyik vagy másik bogárfaj ne tudna hasznosítani. A primitívebb bogárcsoportok, mint például a futóbogarak vagy a csíkbogarak általában húsevők. A két rokon csoport közül az utóbbiak a vízi életmódhoz alkalmazkodtak. A ganéjtúró bogarak a gerincesek ürülékének, a dögbogarak és a temetőbogarak pedig az elhullott állatok tetemének hasznosítására specializálódtak. Végtelen azoknak a fajoknak a sora, amelyek elhalt növényi anyagokkal táplálkoznak, és főleg az erdő tápanyagforgalmában játszanak fontos szerepet. Az életlehetőségek minél tökéletesebb kihasználása és a túlélési esélyek maximalizálása során némely csoportnál a fantasztikum szintjéig bonyolódott az egyedfejlődés. Megemlíthetők például a hólyaghúzó bogarak, amelyek lárvái rafinált stratégiát alkalmazva a különböző hártyásszárnyúak rovására fejlődnek, de a temetőbogarak rendkívül bonyolult ivadékgondozása is figyelemre méltó. Az utóbbiak azon kívül, hogy utódaiknak gondosan a fold alá, akár fél méter mélyre temetett kisemlőstetemet készítenek elő, aktívan részt vesznek azok felnevelésében. A növényevő bogaraknál (cincérek, levélbogarak, ormányosbogarak) is az alkalmazkodás kifinomult módszereiből eredő specializáció vezetett az idetartozó családok óriási evolúciós sikeréhez. Az általában igen szűken specializálódott ormányosbogarak a földkerekség fajokban leggazdagabb családja közel 50 000 ismert fajjal. Felületes megközelítéssel bárki azt gondolhatná, hogy egy vidék bogárfaunáját gyorsan és egyszerűen meg lehet ismerni, hiszen útonútfélen találkozik velük az ember. A gyakran szem elé kerülő fajok rendszerint a közönséges, nappal mozgó, közepes vagy nagy testméretü bogarak közé tartoznak. Másrészről az egy-egy évben gyakori, akár tömegesen megjelenő fajok évekig vagy évtizedekig lappangva várják a környezeti feltételek újbóli kedvezőbbé válását. Hosszan sorolhatnánk az ilyen, időszakonként gyakori, különben pedig ritka fajokat. Vannak közöttük a szélsőségesen nedves időszakokra vagy éppen fordítva, a nagy szárazságok idejére jellemzőek, de az élőhelyen ható egyéb tényezők is kiválthatják egy-egy ritka faj „berobbanását". Az előbbiekben emlegetett hétköznapi fajok mellett legalább százszor több „rejtőzködő" lehet egy adott élőhelyen: mocsárban, réten vagy erdőben. A ritka fajokat már csak a szakavatott megfigyelő — többnyire speciális gyűjtési módszerek bevetésével — képes megtalálni. A bogarász azonban gyűjtőeszközök használata nélkül is viszonylag jó eredményeket érhet el. A beható és tudományos alapokon végzett megfigyeléshez azonban elengedhetetlen a gyűjtőeszközök és a különböző gyűjtőmódszerek alkalmazása. A legelterjedtebbek a csapdázás különféle módjai. A talaj csapdák elsősorban a talaj felszínén mozgó apró állatokat fogják hatékonyan. Jó oldaluk a viszonylagos objektivitás, ami lehetővé teszi az eredmények statisztikai kiértékelését. A fás növényzetre kihelyezett kéreg- vagy lombcsapdák („boroscsapdák") az erdő lombkoronaszintjében élő fajok megfigyelését szolgálják. Különösen a vízibogarak és a futóbogarak egyéb módszerekkel nehezen kimutatható fajai esetében lehet sikeresen alkalmazni a fényre történő gyűjtési módszereket. Ezen kívül számos más repülő bogár-, illetve rovarfaj is eredményesen gyűjthető különböző lámpázásos módszerekkel vagy fénycsapdákkal. A korhadékban, avarban vagy a talajban élő, általában apró fajokból álló népes bogáregyüttesek igazán hatékonyan csak rostálással mutathatók ki. A növényzeten megbúvó bogarak tekintetében különböző hálózásos módszerekkel (fűhálózás, kopogtató hálózás) lehet mintát venni. Mivel a bogarak terepen történő identifikálása csak ritkán lehetséges, elengedhetetlen azok elölése, preparálása és gyűjteménybe ren-