Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai I. (XVIII-XIX. század)

IL ábra. A nyáj terelése kutyával (Tiszakürt, 1978. Fotó: Szabó László) elsősorban az ökröt használták, ami egyet jelentett a szürke magyar marha tovább tartásával.

14 A Podmaniczky, a Bolza uradalom és a csépai nemesek (Csépa kuriális község) lótenyésztése kiemelkedő volt. Ám a földvári és a kürti uradalom a családi osztozkodás során szinte felbomlott, az örökösök és az újonnan birtokba kerültek az 1830-as évektől nem tudtak olyan színvonalú majorsági gazdálkodást folytatni, amellyel befolyásolhatták, kissé modernizálhatták volna a jobbágyi gazdaságokat. Sőt — mint ez Tiszasason és Tiszaugon bekövetkezett — éles ellentétek alakultak ki a Luby, a gr. Tige családok és a jobbágyok között, ami a két fél között külön akadályozta egy gyümölcsözőbb kapcsolat kialakulását. A vízviszonyokhoz igazodó jobbágyi állattartásnak mély gyökerei voltak, működtek és a földesúrnak is hasznot hoztak. Ugyanakkor akadályozták a gazdálkodás korszerűsítését. A tőkével nem rendelkező, éppen ezért elerőtlenedő, korszerűsödni képtelen uradalmak kénytelenek voltak kompromisszumot kötni, s a kevés haszon reményében eltűrni az olykor a rovásukra működő jobbágyi gazdálkodási módot. A Teleki család régi birtokosa volt Tiszainokának, ám számottevő gazdaságot mégsem hozott létre. A családba került, a birtokon osztozkodó Kubinyi és Tihanyi családok kezdték el modernizálni birtokaikat, fejlesztették az uradalmi birka- és sertéstartást, új majorsági központokat hoztak létre, de a történeti családokat ez sem tudta hosszabb ideig birtokban tartani. Az 1840-es évektől — 19 Vö. SZMNA 1.1. és 1.2. — 26. kérdéscsoport mintegy a korszak lezárásaként — megkezdődött a történeti birtokos családok eróziója, amely a jobbágy felszabadulás után még inkább felgyorsult. Megjelentek a bérlők: a Kövér, Jurenák, Haraszti, Schwab, Schweiger s más családok, akik „később kapitalisztikus alapon új gazdálkodást honosítanak meg, s egyben megszüntetik azt a patriarchális viszonyt, amelyből a szabadabb, kötetlenebb földhasználat is táplálkozott". A korszakra jellemző volt az uradalmak által megindított fajtaváltás fokozatos, de igen lassú terjedése, s az ezzel együtt járó új tartási módok bevezetése. Minden bizonnyal lassította a fajtaváltás folyamatát, hogy a birtokosok egy része együtt legeltette jószágait a jobbágyokéval, mert arról nem tudunk, hogy a község ezért két pásztort fogadott volna, s külön falkában legel12. ábra. Nyírott birkanyáj (Tiszakürt, 1978. Fotó: Szabó László) tek volna a racka és a merinói juhok, vagy a magyar és a svájcer tehenek. Egyértelmű, hogy csak a külön pásztort fogadó nagyobb földesúri gazdaságokban, vagy az egyre nagyobb számban megjelenő bérlők gazdaságaiban volt gyorsabb ütemű a fajtaváltás. Az emlegetett szabadabb földhasználat ekkor már a tarló és az ugar legeltetésére vonatkozott. A jobbágyok minden talpalatnyi helyet kihasználtak. Néhány tehenükkel, birkájukkal legeltetni tudták az árteret és azokat a szigetszerű részeket, sásas foltokat, ahová nagyobb nyájat nem lehetett behajtani. Ezekben pedig —