Tiszazugi Tudósítások, 2014 (1. évfolyam, 1. szám)
2014-07-01 / 1. szám
2014, július TISZAZUGI TUDÓSÍTÁSOK и OROSZ FOGSÁGBAN 16 ÉVIG Beszélgetés Jakab Gyula tiszavezsenyi földmivessel, aki tizenhat évi orosz fogságból most tért haza A napokban tért haza 16 éves orosz fogságból Jakab Gyula tiszavezsenyi földműves. Elhatároztam, hogy felkeresem, mert vágytam látni azt, aki 16 évet töltött távol hazájától a fogság szomorú kenyerén. Hallani akartam arról az oszágról, ahol egy uj államrendszer, ledöntve a múltnak minden alkotását, a patakban folyó vérözönön keresztül óhajtja felépíteni a földi jólétet, amely a zsarnokság trónján ülve hirdeti a felszabadítást, amelynek fizetett ügynökei szájukon azokat az eszméket, emberi ideákat hirdetik, amelyeket ők semmibe véve sárba tipornak, amely eszmék holt tetemei felett vad orgiákat ülnek. Kiváncsi voltam, milyen lehet ott a szociális jólét, ahol az ország mérhetetlen kincsei, népének kicsiny igénye segítségére siet 10 éves munka eredményének növelésére. Hogy örülhetnek a szovjet szabadságnak a cári zsarnokság alatt oly sokat szenvedett orosz nép milliói. Vágytam hallani a mérhetetlen nagy orosz síkságokról, amelyekhez annyi sok szenvedés, annyi sok könny, letört reménység fűződik. Gondoltam, hogy az ő egyszerű, becsületes, magyar lelke a valódi igazságot mondja el s fel fog világosítani olyanokról, amelyeket mi itt az újság hírei után szenzációhajhászásnak, politikai érdekből történt szándékos ferdítésnek tarthatunk. Ezek a gondolatok vezettek Vezsenyre, ahol Janka főjegyző és Lányi gyakornok urak szives előzékenysége folytán a községházán alkalmunk nyílt a 16 évet orosz fogságban eltöltött Jakab Gyulával való beszélgetésre. Jakab Gyula szívesen állja a kérdezősködések özönét. Ajkán megelégedett mosoly van, a viszontlátás, érzetének boldog mosolya. Kérdezősködésünknek pergőtüzében barna szemei álmodozva tekintenek a múltba, idézi az emlékeket s szinte látszik rajta, hogy maga előtt is hihetetlennek tűnik fel, hogy amiről beszél, az már csak a múlté s most az élete folytatódik ott, ahol 16 évvel ezelőtt elhagyta. Csak töredezett magyarsággal beszél. Sokszor keresi a megfelelő magyar szavakat gondolatának kifejezésére s mosolyogva jegyzi meg, hogy élményeit jobban, folyékonyan tudná már előadni oroszul. A magyar nyelvet már 16 év óta nem beszélte, sokat felejtett. Elmondja, hogy ezredével, a 29. h. gy. ezreddel a kárpáti harcokban vett részt, amikor 1915. jan. 2-án századának visszavonulását fedezve, nyolcadmagával orosz fogságba jutott. Társaival együtt Taskendbe szállították, ahol a fogolytábor szenvedéseit csak két hónapig viselte, mivel innen vasútépítő munkára rendelték ki, ahol 16 hónapig dolgozott. 1917-ben Galíciába került, hol az az öröm hir volt közöttük elterjedve, hogy haza engedik őket. Örömük azonban nem sokáig tartott, mert visszavitték őket Voronusba, ahonnan egy orosz muzsikhoz ment munkára. 1919-ig itt is maradt, amikor elfogta a honvágy s megkísérelte a hazajövetelt. Lemberg tájékán próbált átjönni a vörös vonalon, de a vörösök ebben megakadályozták. Több ezren, a határ mellett kóborolva, keresték az alkalmas helyet, ahol a vörös Oroszországnak búcsút mondhatnak. Próbálkozásuk azonban ismét kudarcot vallott. Sokan társai közül nem törődve a veszéllyel, lengyel földre mentek, de ezeket Petyura lengyel tábornok emberei felkoncolták. Sikertelen kísérletei után Samara városába mentek, ahol négy évet töltött gazdasági munkán. Innen Orenburgba került, ahol egy Rieczer Károly nevű Baranya megyei fogoly társával az ott telepes bolgár kertészeknél találtak munkát s itt is maradtak a hazajövetele napjáig. Fogságában, a hazajövetel állandó gondolata töltötte be minden idejét. Az a határtalan vágy, amely lelkűket eltöltötte a legfantasztikusabb hírek terjedésére adott alkalmat. Örültek a forradalomnak, mert benne hazajöveteli vágyuk gyorsabb elérését remélték. Aztán áttér beszélgetésünk Oroszország mai helyzetére. Elmondja, hogy Oroszországban, Európa éléstárában az Ínség, a nyomor dühöng. A parasztok vetni, termelni nem akarnak, mert a betakarítás után mindent elvesznek tőlük. Az elvett terményeket aztán épen úgy, mint minden iparcikket a szovjet urai utalványra adják ki részükre, s most 10 év után is a lakosság a sorfalat állás keserveit szenvedi végig, amíg a napi néhány gramm kenyeréhez, vagy lerongyolt ruhájuk pótlásához jutnak. Különösen az 1924. évre gondol vissza borzadva, amikor az éhséget a rossz termés is fokozta. Ebben az évben az éhség miatt elhullottak tetemei borították az utakat s mint mondja, megtörtént az, hogy az anyák gyermekeiket ölték meg, mert nem bírták nézni azoknak lassú pusztulását. Mig ezeket mondja, ajkáról eltűnik a jellegzetes mosoly, s tekintetéből ki lehet olvasni azt, hogy lelke vissza száll a múltba átrepülve gondolatban az ott hagyott szenvedéseinek helyeit, szánalommal gondol azokra, akik ez éhséget, nyomort továbbra is vonszolják kiaszott tagjaikon. A szovjet szabadságról mondottak talán még szomorúbbak. Elmondja, hogy az egész nagy birodalom egy óriási börtön. Aki a fenálló rendszert bírálni merészeli, vagy ellene gondolatban is vét, az a kínzásoknak, üldözéseknek, bebörtönözéseknek borzalmain kell keresztül menjen. Még szerencsés, ha e szenvedésektől a könnyen adott halál szabadítja meg. Rendes ítéletekről, a feljelentések valódiságának felderítéséről szó sincs. Feljelentésekre, kihallgatás nélkül életeket oltanak ki. A kémek sokasága van mindenütt, azért a nép üldözött vad módjára állandó rettegésben éli napjait, emiatt a lelkekből az egymásiránti bizalom, jóakarat kihalt, mindenki a másikban ellenségét véli, s a szeretet maholnap ismeretlen fogalom lesz a nagy Oroszbirodalomban. Ilyen eszközökkel azután a nép elégedetlenségét eltudják ugyan fojtani, de a vad elfojtott gyűlölet üli meg a lelkeket, amely kitörésre vár, a mindent elpusztító, bosszúálló kitörésre. A hitéletnek utolsó romjait is megsemmisítették. A templomokat részben lerombolták, részben más célra használják. Már az is főbenjáró bűn, ha valaki otthon imádkozik. A papokat legyilkolták, vagy börtönben sínylődnek. Az iskolákban a bolsevista szellemben, a romboló gyűlöletet oltják be a fejlődő lelkekbe. A közerkölcsök hihetetlenül lezüllve, kigunyolva, sárba tiporva minden, ami az emberi léleknek eddig nemes, szép és eszményi volt. És a nép tűr, hallgat, csendes, mint a kitörés előtt álló vulkán. Elmondja, hogy még most is sok magyar hadifogoly sínylődik odakint Ezek egyrésze nem is akar, vagy fél hazajönni, mert lelkiismeretüket sok minden bűn nyomja, magyar testvérük üldözésének, legyilkolásának bűnei. Egy részük nem tud hazajönni, mert nincs pénzük, nincs útlevelük, amelyekre onnan haza bocsássák őket. A további élet célja, vágya? Itthon csendesen, békésen élni az Oroszországból hazahozott feleségével, s kisleányával. Dolgozni az édesapjától rámaradt 12 hold földön s feledni a multat, mint egy rossz álmot. Szeretni, megbecsülni ezt a magyar földet, amely verítéke után kenyeret ad neki. Elbucsuzásunk után elgondolkozva jövünk hazafelé. A Tisza zavaros hullámai, amelyen átkelünk áradnak, szennyet, piszkot sodornak magukkal. Amig átkelünk rajta, látom, látom azt a mérhetetlen nagy orosz folyót, amelynek véres hullámaiban az ártatlanul legyilkoltak százezreinek tetemei hömpölyögnek, amelynek hullámai az emberi elvetemült gonoszságtól a megtébolyodott, beteges emberi hajlamtól, erkölcsi sülyedéstől zavarosak, szennyesek. És e hullámok, békés, becsületes munka eredményét elöntéssel, pusztulással fenyegetik, ha gátat nem emel eléje az emberi gondosság. Sikolya Albert. Tiszaföldvár és Vidéke, II. évfolyam 18. szám, 1930. május 4. NAGYSZÜLEINK EMLÉKÉRE V isszaemlékezések Az 1867-ben megalakuló Osztrák-Magyar Monarchia Oroszország után Európa második legnagyobb állama. Ezen a területen nem voltak határsorompók. Szabadon mozgott a tőke és a munkaerő. Közös volt a fizetőeszköz. A XIX. század utolsó harmadában - e nagy gazdasági térség minden előnyét kihasználva - káprázatos felemelkedés játszódott le. Közel fél évszázad alatt nagyobb háború nem zavarta az idilli képet. A Monarchia politikai vezetői megittasulva a gyors fejlődés eredményeitől balkáni befolyásuk növelésére törtek. A magyar elit a millenniumi ünnepségek fényében már azt is megfogalmazza, hogy „A kettős birodalom súlypontja, ha névleg nem is, de tényleg ma Magyarországon van. A hanyatló Ausztria után a 20-30 milliós magyar állam lesz a térség nagyhatalma.” A „boldog békeidőknek” és az illúzióknak vet véget az 1914 nyarán kitörő világháború. Az 1870-1900 között születettek kerülnek a frontokra. A ma hetven-, nyolcvanévesek nagyszülei ők. Szerencsés esetben még hallhattunk tőlük háborús történeteket. Saját családunk felmenői: Budai János (1878), Serfőző István (1884) Jászalsószentgyörgyről, Kalóz Benjámin (1883), és Hőgye Sándor (1877) Tiszaföldvárról mentek a frontra. A bevonuláskor még hiszik, hogy jó ügyet szolgálnak. Felvirágozott menetszázaduk az „Éljen a háború!” mindent túlharsogó jelszavától elkábítva ér a szerb vagy az orosz frontra. Sorsuk történelmünk egy szelete. A magyar korona országaiból fegyverbe állított 3,8 millió katonatársukkal együtt megjárják a frontok minden poklát. A HÁBORÚ A FRONTON A háborút elindító, Szerbiához intézett ultimátumot csak némi késlekedés után küldik el. Tisza István miniszterelnök, amikor II. Vilmos német császár biztosítja, hogy Románia nem támadja hátba a Monarchiát, már nem látja akadályát annak, hogy az elfogadhatatlan feltételeket tartalmazó jegyzéket átadják. Az először mozgósított 22-32 évesek között ott van Serfőző István asztalosmester is. A 29-es honvéd gyalogezredbe vonul be. Fogalma sincs róla, hogy mi vár rá. Fennmaradt fekete notesze mindmáig őrzi „élményeit”. A 12 x 7,5 cm-es kockás lapokról a történelem szól. Szeptember első felében a Drina mentén a Kulistyán hegynél harcolnak. „Itt készítettünk ojan födözékeket, hogy nem voltak a Szerbek sem képesek kivetni, híjába támatak csak viszszavertük őket, így tehát a két részről való halót mindég ott marat a két rajvonal között ojan szaga volt alég bírta az ember örültükor a levegő elvite a szagot a Szerb rajvonal felé!” A haditervek szerint már döntő győzelmet kellett volna aratni Szerbiában. De erről szó sincs. Sőt! „Október lső Napján az egész hadosztály megindult előre nyomulni jól halatak honvédek, az első álásokból ki is vertük a szerbeket. De déltájban az ötvenketösek elszakatak tűlünk jobról nem vetük A cikk folytatása a 12. oldalon!
