Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása (2012) / 1543-2012
II, 18 NÉPI ORVOSLÁS 7 i III. A kialakulásában lévő magyar néprajz a nemzeti önismeret kérdéseire akart válaszolni,43 amikor egy feltételezett «magyar mythologiá»-ra irányította figyelmét. Kissé túlkorán, hisz a történeti forrásokat, de főleg az élő néphagyományt még távolról sem merítették ki teljesen, nem is szólva a környező népek néprajzi irodalmáról. A népi orvoslás a néphitnek jelentős, talán legszívósabb része ^aki feleletet ad a magyar néphit eredetének kérdésére, az egyúttal rávilágít a népi orvoslás forrásaira is. így a «magyar mythologia» kutatói az elsők közé tartoztak, akik •a magyar népi orvoslás eredetét kísérelték megfejteni. Kár, hogy érdemes tudósaink legtöbbször nem a magyar néphitből, hanem a feltételezett forrásból, keleti népek hitvilágából, majd utóbb a sámánizmusból indultak ki s ahhoz kerestek hazai párhuzamokat. Ipolyi ARNQLDnak 1856-ban megjelent Magyar Mythologiája az első nagyszabású magyar szellemi néprajzi munka, amiben a nyelvészet, az élő néphagyomány, történeti kútfők, a külföldi összehasonlító irodalom bár erőszakoltan és helytelen irányba tévedve — kölcsönösen segítik és kiegészítik egymást. Ez alapon igyekszik Ipolyi fontosabb betegségszavaink (fene, nyavalya, guta, mirigy, csórna, hideglelés stb.), a bűbájosság, varázslatos orvoslás tárgykörébe tartozó kifejezések (bűbáj, varázs, jpvas, kuruzs, orvos stb.) eredeti jelentését, fogalmát tisztázni. Részletesen szól az igézetről, ráolvasásról, iralásról, megrontásról stb. Hosszasan értekezik a boszorkányról; Ipolyi meglátja a boszorkányperekben rejlő nagy néprajzi értéket és bőségesen fel is használja azokat. Bevonja kutatása körébe a növényvilágot, általában az egész népi orvoslás lényegesebb kérdéseit érinti. Azt ugyan, hogy a magyar népi orvoslás az ősmagyar hitvilág maradványait őrizné, bizonytalan nyelvészkedésével, indokolatlan párhuzamaival kellőkép nem tudta bebizonyítani, művével mégis hatott tudományunkra. A mithológiai kutatás háládatlan feladatára vállalkozott Kálmány Lajos is. Szerinte a magyarok őshitében a betegségek a finn «Loviatar» analógiájára a «Szépasszony» hatalma alatt álló szellemek. A főleg gyermekágyasokat védő, gyógyító Boldogasszony és ellentéte, a betegséget okozó Szépasszony eredetileg ugyanaz a személy. Utóbb a samanisztikus felfogás átalakult, a betegsegszellemek tárgyakká váltak. Kálmány feltevése nehezen bizonyítható, Róheim a Szépasszony-ban a boszorkány eufemisztikus megjelölését sejti, szláv, román megegyezéseket fontosnak tart. A fákra aggatott fogadalmi rongyokban Wlislocki Henrik a fában lakozó betegség démonnak hozott áldozatot lát. Ugyanezt a gondolatmenetet követik kutatóink (Zolnay Gyula, Szendrey Zsigmond), amikor a «szidja, mint a bokrot»--szólásmódot elemzik. A feltevések elfogadhatók, bár a fogadalmi rongydarabok jelhányása ennél egyszerűbb lelki folyamattal is magyarázható.44 Ipolyi Mythologiájának nyomdokain halad Kandra Kabos, aki már különálló fejezetben tárgyalja a népi orvoslást. (A javasok és orvosi szereik. A bűbájoló és gyógyításmódok nyomai stb.) Ha eredményei értéktelenek is, azt az egy tanulságot mindenesetre levonhatjuk délibábos Mythologiájából, hogy a népi orvoslás a néphit igen fontos, szerves része, akárhogy is magyarázzuk. A századforduló hazai néprajzi irodalma meglehetősen gazdag a rokon népek hitvilágát boncolgató értekezésekben ; főleg a sámánizmusról esik sok szó. A kérdés közelebbről érint minket, hiszen a sámán egyik fontos ténykedéséhez épp a gyógyítás tartozik. Munkácsi Bernát a vogulok pogány ősvallasáról értekezik, majd a vogul néphit mithikus lényeit tárgyalva, leírja a kórszellemet, részletesen szól a vogul-osztják sámánról; Jankó János, Bán Aladár a sámánizmusról ír.
