Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása (2012) / 1543-2012
8 VAJ KAI AURÉL II, 18 Az ^érdeklődés nem kerüli el a varázsdobot sem, amivel összefüggésben állana a gyógyításban is szereplő rosta. A samanisztikus gyógyítás emlékét őrizné a közismert «Gólya, gólya, gilice, mitől véres á lábad» kezdetű gyermekversünk, amire először E. P. (Erdélyi Pál) hívta fel a figyelmet.45 Mészáros Gyula megemlíti a csuvasz kuruzslót, Róheim Géza a finnugorság varázserejének fogalmával foglalkozva részletezi a sámán tulajdonságait. Szerinte a néphit táltosa közeli rokona a nézőnek, tudós embernek, javasasszonynak, a táltos voltakép a primitív orvos egy válfaja, gyógyításainak szellemidéző módja kapcsolatba hozható az uralaltáji népek sámánizmusával, hozzátéve, hogy a magyarság ázsiai török táltosai délszláv hatás nyomait mutatják. Tárgyalják a sámánizmust az újabb összefoglalások is. A sok fejtegetésnek azonban nincs még perdöntőén bizonyító ereje, mert ha a régi sámánizmus nyomai esetleg még fel is lelhetők néhány kifejezésünkbe11. hagyományunkban és a kutatás eredményeiből megsejthető a honfoglalás előtti magyarság gyógyító eljárása, a mai magyar népi orvoslást a sámánizmussal eddigi tudásunk alapján kevésbbé sikerül kapcsolatba hozni. Ha elfogadjuk Solymossy Sándor48 megállapítását (— a boszorkány a pogánykori hiedelmek és szokások megőrzője —), úgy itt kell megemlékeznünk a régiségben, mai hitvilágban, betegségek előidézésében nagy szerepet játszó boszorkányról. Személyének hazai fejlődéstörténete ugyan mindeddig nincs tisztázva, de a számtalan közlésből máris kezd kibontakozni a népi etiológia egyik legfontosabb tényezőjének alakja. * Kétségtelen, hogy a magyar népi orvoslás eredetének nyomozásában a nyelvészet segítségül szolgálhat. Ha a régi szó, kifejezés évszázadok során meglehetős jelentésváltozáson is megy keresztül, a szófejtés alapján sejthetjük, hogy a honfoglalás előtti magyarságnak milyen szemlélete volt a betegségekről, mit tartott kórokozónak, mikép védekezett és gyógyított', milyen népekkel került érintkezésbe. Áttanulmányozva a magyar «mithológiai» irodalmat, megállapíthatjuk, hogy kutatóink talán épp a betegségneveket tartották a legfontosabbnak a vizsgálatra, ezek szófejtéséből remélték a legtöbb következtetést levonni «ősi* hitvilágunkra — és itt követték el a legtöbb ballépést. Már Páriz Pápai szómagyarázatba bocsátkozik, amikor a hagymázt a had más-ból vezeti le : «Hadmássának mondatott, mert többen vesztenek ebben el, mint a török miatt». Alaptalan szómagyarázatokat átvesznek az újabb orvostörténeti írók is, vagy a jobbik esetben a nyelvész óvatos kijelentéseit építik tovább minden komolyabb kritika nélkül. Kétségtelen, hogy a nyelvész szófejtését az orvostörténész, a néprajzkutató tudásanyagával kell kiegészíteni (vagy viszont), komoly eredmények csak összhangolt, közös munkával érhetők el. Nyelvészeink számtalan ízben nyúltak betegségkifejezésekhez, valamint tárgykörünkbe vágó egyéb nevekhez és több pontban eredményeket is értek el. A hagymáz elhomályosult összetételű finnugor eredetű szó, az első része talán ’betegséghozó szellem’, második tagja ’betegség’. A finnugor eredetű fene régebbi jelentése ’vad, kegyetlen’, Melich a fen igéből származtatja. Az 1211-ben először említett orvos eredete bizonytalan, egyes feltevések szerint a ’varázsló’ = ’orvos’ jelentésfejlődésen ment át. Török eredetű a népi orvoslásban annyiszor szereplő boszorkány. Valószínűleg csuvaszos jellegű török nyelvből jött a kanyaró. A honfoglalás előtti török nyelvből átvett báj eredeti jelentése ’varázs, boszorkányság’. Szláv származású a gyógyító, rontó, varázsló tevékenységet folytató bába. Az orbánc a szláv urbanec (’Orbán tüze’) átvétele, eufemisztikus elnevezés. Valamely szláv nyelvből kaptuk a varázsol-1 és valószínűleg a csömör-1, míg a csuma, csórna
