Németh Gyuláné: Túrák a Bükkben és táborok Odorváron (Tiszaföldvár, 2009) / 1457-2009

ismerőse, barátja. Hozzájuk jött látogatóba. Látva a gázpalackkal kapcsolatos gondokat, ők is igyekeztek segíteni. A Jauernik Miki által jelzett napon a két vendég fíú Gyula társaságában elindult a Moszkviccsal, kicserélni az üres palackot. A kocsi nagyon nehezen indult, de betolva sikerült elmenni vele. Pótolni kellett a tábor élelmiszer készletét is, ezért lementek Mezőkövesdre vásárolni. Útközben az autó hibái egyre jobban kiütköztek, de Kövesdig még kibírta. Ott azonban teljesen üzemképtelenné vált. Szerelőhöz vitték, aki másnapra ígérte a javítást. Ekkor jött a gond. Hogyan lesz élelmiszere a tábornak, és m i lesz a palackkal? Gyula és a fiúk buszra szálltak, így Zsércig nem volt probléma, onnan pedig gyalog cipelték fel a vásárolt holmikat a táborba. A palack maradt. Másnap reggel kellett valakinek érte menni. Liba (Ádám Andris) -dicséretére legyen mondva- önként vállalta a fáradságot, és másnap korán reggel indult gyalog Cserépfaluba, hogy a megváltó gázt a táborba hozza. Sikerrel járt. Kerített egy kocsist, aki hajlandó volt a hegyre feljönni, persze nem ingyen. Ez nekünk akkor már nem számított. Az ajtót minden áron be kellett fejezni, és a helyére beállítani. Mivel Szabolcska Feri ekkor már nem volt ott, a munkák hátra lévő részét Gyula végezte el. Azóta is büszkén emlegeti, hogy ott tanult meg hegeszteni. A „tanuló varratok"" ugyan nem túl szépek, de erősek, állják az időt. Mikor a táborban elkészült a munka, le kellett cipelni a vasakat és a hegesztő felszerelést a barlanghoz. Következett az izgalmas beillesztés, és a keret berögzitése az igen szűk járatba. Itt lehetetlen testhelyzetben kellett, fekve, térdelve, mikor hog}' lehetett, kezelni a szerszámokat, hegesztőpisztolyt. A nehézségek fokozták a sikeres beléjezés örömét. A keret felszínhez közeli oldalán a merevítő rudak abba a repedésbe kerültek, amelyen keresztül legelőször bejutottak a barlangba. A beszerelés munkálatai alatt nagy volt a forgalom a tábor és a barlang bejárata között. Hívatlan vendégeink is bekapcsolódtak, és buzgón segédkeztek a szállításokban. Ekkor már a látszatát sem akarták kelteni annak, hogy valamiféle kutató tevékenységet akarnak folytatni. Még abban reménykedtünk, hogy az utolsó napokra, magunkra hagynak bennünket. Szerettük volna úgy elrejteni a barlang bejáratát, hogy idegenek ne tudjanak róla. Szlobodáék azonban kitartottak. Már attól féltünk, hogy hazajövetelünk után is ott maradnak és kinyitják a barlangot, amit nagy és gondos munkával sikerült lezárni és álcázni. Ez nagyon aggasztott bennünket, szerencsére alaptalanul. Ennek a tábornak a központi tevékenysége az új barlanggal való ismerkedés és mindenek előtt az ajtó elkészítése, a védelem biztosítása volt Erre irányult a legtöbb figyelem. Emellett a más tevékenységekkel foglalatoskodók is buzgón végezték a munkájukat. Szerettük volna, ha a talált régészeti anyagokat szakember megnézi és segítséget ad további gyűjtögetéseinkhez. A tábor előtt tavasszal a miskolci Herman Ottó Múzeumhoz folyamodtunk kérésünkkel. Máj. 31-én Bodgál Ferenc muzeológustól kapott válaszlevelében azt írta, hogy kolléganőiével együtt szeretne bennünket a táborban meglátogatni. Szívesen vártuk őket, de nem jöttek. Megtörtént eseményeket, tárgyakat jól, vagy rosszul, viszonylag könnyű leírni. Nagyon nehéz azonban érzésekről, a tábor szelleméről úgy képet adni, hogy az is értse, esetleg érezze (erre alig van esély), aki nem volt részese. Mégis megpróbálom. Az előbbiekben már szóltam arról, hogy esténként a tűzhelynél elmondtuk egymásnak, mit végeztünk aznap, és szóltunk következő terveinkről. Talán túlzásnak tűnik, ha azt mondom, együtt lélegzett a tábor, de különösen addig, míg nem duzzadt a létszám áttekinthetetlenül magasra, mi úgy éreztük. Őszintén örültünk a sikereknek, eredményeknek, bárki érte el, és mindenki igyekezett hozzá tenni gondolatait, ötleteit. Ebben a szellemben élve igen meghökkentő volt, hogy

7 Lajos bácsi toborozni kezdett a tábor lakóiból egy munkához embereket Kiderült hogy a vár „történetét" akaija felvésetni a várfeljáró egyik szép nagy kövére. Mi naivan még akkor is azt hittük egy pillanatig, hogy meglepetés a tábor számára. Sikerült felderítenie azt, amit nekünk nem. Őszinte érdeklődéssel fordultunk Lajos bácsihoz, várva a tájékoztatást az új fejleményről. Csalódásunk leírhatatlan volt. Kérdésünkre választ nem kaptunk, de csaknem kiabálva kikérte magának, hogy meg meri valaki kérdezni megállapításai eredetét. Dermedten álltunk körülötte, egy sereg diák és mi tanárok. Nem értettük az egészet. Ezek után több szavunk nem volt. A kőbe bevésték a szöveget, majd festéssel kiemelték. Szabó András kollégánk és 54