Németh Gyuláné: Túrák a Bükkben és táborok Odorváron (Tiszaföldvár, 2009) / 1457-2009

Ebben az évben Jauernik Miki szerezte be és vitette az iskola udvarára az indulás idejére.) Bogácson Lajos bácsi is beszállt a vezetőfülkébe, hogy hárman figyeljük az utat. (Heves táján Lajos bácsi, akinek ekkoriban szívpanaszai voltak, rosszul lett, gyógyszert vett be, és lefeküdt az autó platójára a többiek lábai elé. A gyógyszer hatására már jobban érezte magát. ) A nagy izgalmak közepette észre sem vettük, hogy az eső elállt. Az út melletti nagy tócsák azt jelezték, hogy igen sok eső esett. Bükkzsércen áthaladva, teljes sötétségben, azon a csúszós hegyi kocsiúton indultunk föl a hegyre, mely a falu fölött egy nagy jobb kanyarral indul Odorvár felé. Elhagyva az erdészházat gyönyörű, nagy szarvas szökkent át előttünk az úton lámpánk fénykévéjében. Olyan könnyedén ugrott a balta meredeken emelkedő hegyoldalon, mintha röpült volna. Különlegesen szép, nagy agancsa volt. Olyan közel ugrott fel előttünk, hogy Sanyinak hirtelen fékeznie kellett, ami nem egészen veszélytelen esemény volt az alaposan felázott úton. Baj azonban nem történt. Az autó erőlködve kapaszkodott fölfelé, és azt hiszem, mi valamennyien féltünk. Az igen mély vágásokba gyakran csúszott be valamelyik hátsó kerék, és többször úgy tűnt, nem tudunk kimászni belőle. Ezért Sanyi igyekezett úgy vezetni, hogy az út szélén lévő füves sávot tapossa az egyik kerék, a másik a két mélyedés közötti kiemelkedésen haladjon. Egyre kevesebb szó esett közöttünk. Minden energiánkat lekötötte az út figyelése. Mintha bármit is tehettünk volna. Egy nagy bal kanyarban, ahol szemben a Mákszemen át ösvény vezet Odorvár télé, az autó hátsó kereke megcsúszott a nedves, agyagos hegyoldalon és a kocsi vége elkezdett csúszni lefelé. Sanyi egy hirtelen mozdulattal a kocsi orrát jobbra a hegy emelkedő oldala felé kormányozta. Csaknem keresztbe fordultunk az úton. Nehéz pillanatokat éltünk át. A motor felbőgött, a hirtelen adott nagy gáztól a kocsi szinte megugrott, de visszakerültünk az útra, egyenesbe. Megálltunk, A hűtővíz forrt, ki izzadt, kit a hideg rázott az ijedelemtől. Nehezen tudtunk megszólalni. Ekkor Sanyi kávét kért. Nem mondta, de úgy éreztem, soha többet nem vállal Odorvárra szállítást. Nagyon fáradt volt, de nem látszott rajta idegesség. A nagy megcsúszás után én hátra mentem a gyerekekhez, hogy nyugtassam őket. Bár magam is nagyon féltem, de tudtam, hogy ennek rajtam nem szabad meglátszani. A máskor mindig tartózkodó, magát szeretgetni nem hagyó Gyulus szívesen bújt az ölembe (biztos jele a félelemnek). A nagyoknak sem ártott egy-két bátorító szó. Azzal tudtam nyugtatni őket, hogy nagyon jó vezetőnk van, én láttam mennyire ügyesen vezetett a legrosszabb helyeken is, bajunk nem lehet. A kényszerű pihenő után torkunkban dobogó szívvet indultunk tovább, remélve, hogy a nehezén túl vagyunk. Baj nélkül érkeztünk el a Mákszem rétig, itt Sanyi mindenkit leszállított a kocsiról. Az első fuvarnál megtapasztalta, hogy itt következik az út legrosszabb szakasza. Úgy vélte jobb lesz, ha a hátra lévő utat személyek nélkül teszi meg. Mi, akik ismertük a helyet és tudtuk, hogy nincs messze a tábor, szívesen vállaltuk a gyaloglást, bár az út nagyon sáros volt. Akik azonban először jártak ott, inkább a kocsin maradtak volna. Féltek a sötét erdőtől, még a farkasok emléke is kísértett. Vezetőnk azonban hajthatatlan maradt, mindenkit leparancsolt. Lesegítettük egymást. Összekapaszkodva a vak sötétben, meggyújtva néhány zseblámpát, amit sikerült a csomagokból előbányászni (éjszakai túrára nem készültünk) botorkáltunk a tábor felé. Az Odorhegy oldalát ezen a nyáron ritkították. Az állandó szállítások nehéz teherautói igen megviselték az utat Hatalmas kátyúk, tele vízzel, fakéreg halmok, elszórt farönkök, fárakások lépten-nyomon. Az autó előttünk lépésben prüsszögött, mi elgyötörten, de lelkileg felszabadulva vánszorogtunk utána. A táborverők hajnalban felérve a táborhelyre vidáman megkezdték a munkát abban a boldog tudatban, hogy a később érkezőket, akik minden bizonnyal fáradtak lesznek, vacsorával és jó fekvőhelyekkel várják. Nem is volt gondjuk érkezésünk várható idejéig, bár a közben eleredt eső azt sejtette, hogy késni fogunk, és utunk fel a hegyre nem lesz könnyű. Mivel tennivalójuk volt bőven, nem volt idejük töprengésre, izgalomra. Sötétedés után azonban számolgatni kezdték az autó visszaíndulásától eltelt órákat és egyre erősödött bennük a gondolat, hogy valami nincs rendben. Egy ideig melegen tartották a teát, és virrasztva várták érkezésünket, majd kimerülve bebújtak a sátrakba. Mit is tehettek volna egyebet? Az eső 50