Mező Szilveszter: Tiszazug – Egy alföldi kistáj a víz és az ember szorításában (2003) / 833-2003
felszínre, amelyek az avatott szemlélő számára a terület mélyföldtani viszonyairól árulkodnak. A középső miocén végétől hozzávetőleg a pliocén kor elejéig a Tethysből lefűződött Pannonszigettenger enyhén sós hullámai nyaldosták e tájat. Az ekkor keletkezett változatos üledékrétegek együttes vastagsága igen tekintélyes: a kutatófúrások tanúsága szerint a Tiszazug északi részén körülbelül 1500-2000, míg délen - Szelevény és Csépa térségében - 2500 méteres mélységben található a pannóniai képződmények feküje, vagyis a Pannontenger legidősebb üledékrétegének alsó felülete. A partjainál meglehetősen sekély, máshol meg éppenséggel ezer méternél is mélyebb Pannon-beltenger az évmilliók során - fokozatosan elveszítve kapcsolatát a világóceánnal - lassan kiédesedett és beltóvá vált. A beléömlő folyók - elsősorban északkeleten és északnyugaton - hatalmas deltarendszereket építettek, az állóvíz feltöltődése ezeken a részeken volt a legintenzívebb. A környező hegyekből lefutó vízfolyások által szállított hordalék legfinomabb része a tavi áramlások hátán a medence belső, távoli vidékeire is eljutott. A tengeri eredetű képződményekre idővel nagy vastagságban folyóvízi és tavi, ún. fluvio-lakusztrikus üledékek települtek. A partközeli összletekből előkerült ősemlősmaradványok arról tanúskodnak, hogy a tó legkésőbb a pliocén elejére, azaz kb. 5,4 millió évvel ezelőttre csaknem teljesen eltűnt, helyét gigantikus hordalékkúp-síkság foglalta el. (A Tiszazug területén még a felső-pannonban is tó vize hullámzott, ez az állóvízmaradvány csak egészen későn, a pleisztocén kor legelején semmisült meg végérvényesen.) A feltöltődési folyamat az Alföld tiszai részének kitartó süllyedése miatt meglehetősen lassú volt, ezért nagy vastagságú, helyenként még 3000-3500 métert is elérő üledékréteg keletkezett. A nagy mélységbe lenyúló pannóniai összletek gazdasági jelentősége felbecsülhetetlen értékkel bír nemzetgazdaságunk számára. Azon túl, hogy ebből a korszakból származik a magyar szénhidrogénvagyon túlnyomó hányada, ezek a képződmények rejtik a hazai - így a tiszazugi - termálvízkészlet legnagyobb részét is. A Pannon-tó részleges, majd teljes megsemmisülését követően az Alföld vízhálózata merőben új arculatot öltött. A Tiszazug feltöltését - a pliocén-pleisztocén határától egészen az óholocénig - az ős-Duna végezte, akkumulációs tevékenysége mintegy 160-270 méter vastag homokos-agyagos rétegsort eredményezett. A folyam - átpréselve magát a Visegrádi-kapun - a Pesti-síkságtól kezdődően legyezőszerűen szétágazott, legkeletibb ága épp a mostani Tiszazug vidékén húzódott. A hegyek szorításából kilépő szilaj folyam az Alföldre érve csakhamar megszelídült: esése lanyhult, sodrása lassult, ami maga után vonta a hordalékszállító képesség nagymérvű csökkenését. A méltóságteljesen kígyózó folyó több száz kilométeren át magával cipelt terhétől nagyrészt a süllyedő alföldi medenceterületeken szabadult meg, hatalmas hordalékkúpot hozva létre a térségben. Ennek peremi részeiből a jégkor játékos kedvű fuvallatai a finomabb frakciót kifújták, majd szárnyukra kapva elszállították. A közelebbi-távolabbi vidékeken lerakodott anyagból helyenként változatos alakú buckák formálódtak, míg máshol diagenezis útján típusos- és infúziós lösz, továbbá különböző löszös üledékek képződtek. Az ős-Duna sajátos pleisztocénkori futásiránya a magyarázata annak a kissé meghökkentő ténynek, hogy a tiszazugi homokterületek anyaga valójában nem tiszai, hanem dunai eredetű! A Tiszaföldvár-Cibakháza-, valamint a Tiszainoka-Tiszakürt-Tiszaug-Tiszasas-Csépa-Cserkeszőlő települések határában elterülő két nagy homokfelületet a Duna-Tisza-közi homokhátság szerves, egyenes folytatásának tekinthetjük. (Ebben az időben a Tisza elődje még jóval keletebbre folyt, vizét - a Nyírséget délkeletről megkerülvén - a Berettyó és az Ér völgyén keresztül a Békési-depresszió felé vezette le.) A Tiszazug recens felszíni képződményeinek születésénél tehát a Duna bábáskodott, ám a később ide érkező folyók is gondos nevelőszülőnek bizonyultak. Az „őrségváltás” valamikor a pleisztocén végén, holocén elején következhetett be. Ekkor egyrészt lelassult a dél-alföldi erózióbázis süllyedése, másrészről a tektonikai mozgások új katlansorozatot alakítottak ki,
