Barna Mária - Pusztai Gabriella szerk.: Húszéves a kunszentmártoni múzeum (Tiszazugi Füzetek 8. Kunszentmárton, 2005)
Szabó István: Turcsányi István a múzeumalapító
ték fel, de késedelmes jelentkezése miatt onnan Székelykeresztúrra irányították tovább, ahová pénztelensége miatt jó másfél hónapos késéssel tudott csak eljutni. Önként vállalva azonban a késedelmes kezdés miatti lemaradás pótlását, csak hónapokat és nem évet veszített. Elmondása szerint végig jeles volt. Ezért megengedték neki, hogy a tanévek végén se kelljen hazamennie, hanem az iskola körül adódó tennivalók (méhesben, gyümölcsösben végzett különféle munkák, iskolai teniszpályák rendben tartása) elvégzése fejében szállást-kosztot kapott. S „...az ilyenféle munkák mellett pedig arra használtam a maradék időmet, hogy megismerjem Erdélyt ... Kobisz Károly tanár úrral, aki kőzettant, ásványtant, vegytant tanított, összejártuk a Retyezátot, a Fogarasi havasokat, a Hargitát. Ezek nem csupán kirándulások voltak, hanem inkább tanulmányutak. Mert barangolásainkkor gyűjtöttük össze útmutatásával az iskola ásványtárát, növénytárát, sasfészkeket fosztogattunk a sastojásokért, madarakat ejtettünk és tömtünk ki az iskola biológiai szertára számára ... az ismereteimet zömmel ezeken az utakon szereztem, s később - már Kunszentmártonban tanárként és a múzeumhoz kötődő gyűjtéseim során is - ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában végeztem, jobban mondva folytattam az itt elkezdett munkát". Aztán jött a háború, ahová 18 éves gyermekként vitték el. A háború végén visszakerült Törökszentmiklósra, ahol a forradalmak idején gróf Almásy Imrénél volt nevelő két éven át Szenttamáson a gróf kiskorú lányai mellett, „...mikor iskolába kezdtek járni, cseréltek le nevelőkkel; (de) nem eresztettek szélnek. A gróf nem engedett el, hanem az egyik uradalmi iskolában, a Mária majorban berendezett nekem egy iskolát. Itt ugyanis addig nem volt uradalmi iskola. Annak ellenére, hogy nem volt meg az iskola megnyitásához szükséges növendéklétszám, a kedvemért berendezte és meg is nyitotta. Mindennek ellenére azonban csak egy esztendeig voltam itt, mert mindenáron tanárképzőbe akartam menni. El is mentem 1920-ban... Amikor elvégeztem a polgáriskolai tanárképzőt, tanár lettem... A diplomával együtt kezembe kaptam az állami kinevezésemet is Balatonfüredre". Állomáshelye elfoglalása előtt általános iskolai tanárának javaslatára azonban nem a Dunántúlra települt át, hanem inkább a megyebeli Kunszentmártont választotta, ahol már „nagyon régen kerestek egy matematikust" a polgári iskolába. Megválasztották. Elfoglalta a tanári állást és - mint mondta - „...nem is bántam meg soha. Pedig nem indult nagyon jól az itteni tanárkodásom. Állásom volt, de sehol a községben nem találtam lakást... Három éjszakát a Körös-parton töltöttem, a nyárfa alatt ... az öreg Bozsik Kálmán, segített ... (hozzá) ... kerültem albérlőnek ... az ebédlőben aludtam ... (s mikor közeledett a tél, láttam, hogy a kedvemért, a kényelmemért) ... az öreg Bozsik építeni kezd egy nagyon szép cserépkályhát ... megtudtam, hogy olyan ára van, hogy az egész évi tanári fizetésem nem futotta volna ki ... nem akartam, hogy miattam ilyen költségbe menjen, inkább szépen megköszöntem az addigi szívességét és elköltöztem ... egy másik családhoz, ahol négy gyerek is volt. A polgáriba jártak. Velük foglalkoztam lakbér fejében, se lakásért, se kosztért nem fogadtak el egy fillért sem ... egy esztendőt töltöttem Palásthyéknál. Ott laktam egészen addig, amíg meg nem nősültem...". 1923. augusztus 9-én házasodtak össze a szintén pedagógus Fegyverneky Piroskával, akit a településen mindenki csak „Pityi néni"-ként ismert. Rendszeres járandóság nélkül, a háború utáni nyomorúságos viszonyok között indult közös életük, „...összekerültünk, (de úgy) mint az ujjam! Koldusán. Mert az úgy volt, hogy ha például november elsején megkaptuk a fizetést és nem költöttük el harmadikáig, harmadikán már csak a felét érte. Fele annyit vásárolhattál, mert olyan nagy volt az infláció. Egyszóval: nagyon nehéz körülmények között kezdtük az életet. És mégis! ...1927. augusztus 20-ra kész volt a házunk. Mert ha pénzt nem is, de lehetőséget kaptunk. A községtől..."
