Tiszaföldvári Hírlap, 1993 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1993-10-01 / 5. szám
TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 3 Kié ezerkilencszázötvenhat ? Október huszonharmadikán, vagy november negyedikén minden évben elutazom Budapestre és kora reggel Már gyülekezett az emléktáblát avató közönség. Hoztak egy koporsót, oldalán felirattal: "Halál a kommunizmusra” egy-egy szál virágot teszek le a Péterfy Sándor utcai kórház kapujába, a Tűzoltó utcai garázs előtt és a keskeny Lenhossék utcában, az Üllői úttól úgy ötven méterre, befelé: itt állt a torlasz, amiről az egymás mellé tűzött nemzetiszín, fekete és vörös zászlókat 1956 november nyolcadikán délután három órakor lőtte le az utcába faroló Joszif Sztálin páncélos. A következő lövéssel a torlaszt is elsöpörte. Sohasem várom meg a hivatalos ünnepséget. Nehezen viselem el a szónokokat, akik elzengik, hogy kié ez a forradalom. No és nem restellem, de folyni szokott a könnyem, hiába próbálom keservesen nyeldesni. Nem szeretném, ha ilyenkor látna valaki. 1991-ben, a negyedszázados évfordulón kicsit késve érkeztem a Tűzoltó utcába. 1956 november hetedikén, reggel, a belső Ferencvárost védő Tűzoltó utcai osztag parancsnoka, Angyal István hozta a háromszínű , fekete és vörös zászlókat és saját maga tűzte ki a torlaszra. Hadd lássák ezek a disznók, - mondta rekedt, feledhetetlen hangján - hogy kikre lőnek. Aztán elmondta életem legrövidebb harci eligazítását: Fiúk, lőszer nincs, csak célzott, egyes lövés, végszükségben rövid sorozat. Élelem nincs. Visszavonulás fegyverrel, rendben. Szevasztok! Mi, a rongyos, tépett, négy szörnyű nap füstjétől szennyes egyetemisták, megöleltük és nevetve megigazítottuk a sisakját, amit szokása szerint fordítva tett a fejére. Akkor láttam utoljára. 1958 december elsején végezték ki. Egyenes gerinccel, töretlenül állt a bitófa alá. A börtönben, az embert és jellemet próbáló tárgyalások alatt nem törődött a védekezéssel: papírra vetette elképzelését egy független, szabad, demokratikus, szocialista Magyarországról. Az utólsó pillanatig kommunistának vallotta magát. Nem kért kegyelmet. Tudatosan vállalta a mártírhalált, mint Nagy Imre, Maiéter Pál és Szilágyi József. Aki a híres garázshoz, Angyal István Tűzoltó utcai harcálláspontjához "Halál a kommunizmusra" - feliratú koporsót visz megemlékezésül, az vagy nem érti, vagy nem akarja érteni az ötvenhatos forradalmat. A ferencvárosi torlaszokon ipari tanulók, munkások és az Ernő utcai medikus diákszálló koldusszegény egyetemistái harcoltak és haltak meg. A tiszták harca volt egy eszméért, az eszmét meggyalázó brutális nagyhatalom és a nagyhatalmat kiszolgáló hazai lakájok és talpnyalók ellen. Az eszme pedig, amiért vállalták a halált is, az oly sokféleképpen magyarázott és félremagyarázott, az utópisztikus, a naiv, a megvalósíthatatlan, az elátkozott, a hideglelősen kerülgetett, a félelmetes eszme: a szocializmus. Az utókor huszonharmadikán nyögve-nyelve ünnepelne is, meg nem is. Jó lenne ezt a világot megrázó hősi forradalmat elődnek vallhatni, de a törpék, a hazudozók, a harmadosztályú dilettánsok, a pöffeszkedő újgazdagok, az önjelölt, állást és pénzt habzsoló politikus karikatúrák hová tegyék az eszméért halált is vállaló héroszokat? Kié hát ezerkilencszázötvenhat?-y-c. az enCdltalmazcl mecj., minden ható, bii U en iá ázerencáétlen hazámat a további veáze delemtől! )dtdamjanich ^ánoás dma hivéc^eztetéáem előtt, 1849. ohtóher 5-ről6-ra virradóra)