Tiszaföldvári Hírlap, 1993 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1993-10-01 / 5. szám

TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 3 Kié ezerkilencszázötvenhat ? Október huszonharmadi­­kán, vagy november negyedi­kén minden évben elutazom Budapestre és kora reggel Már gyülekezett az emléktáb­lát avató közönség. Hoztak egy koporsót, oldalán felirat­tal: "Halál a kommunizmusra” egy-egy szál virágot teszek le a Péterfy Sándor utcai kórház kapujába, a Tűzoltó utcai garázs előtt és a keskeny Lenhossék utcában, az Üllői úttól úgy ötven méterre, be­felé: itt állt a torlasz, amiről az egymás mellé tűzött nemzeti­­szín, fekete és vörös zászlókat 1956 november nyolcadikán délután három órakor lőtte le az utcába faroló Joszif Sztálin páncélos. A következő lövés­sel a torlaszt is elsöpörte. Sohasem várom meg a hi­vatalos ünnepséget. Nehezen viselem el a szónokokat, akik elzengik, hogy kié ez a forra­dalom. No és nem restellem, de folyni szokott a könnyem, hiába próbálom keservesen nyeldesni. Nem szeretném, ha ilyenkor látna valaki. 1991-ben, a negyedszáza­dos évfordulón kicsit késve ér­keztem a Tűzoltó utcába. 1956 november hetedikén, reggel, a belső Ferencvárost védő Tűzoltó utcai osztag pa­rancsnoka, Angyal István hoz­ta a háromszínű , fekete és vörös zászlókat és saját maga tűzte ki a torlaszra. Hadd lássák ezek a disznók, - mondta rekedt, feledhetetlen hangján - hogy kikre lőnek. Aztán elmondta életem leg­rövidebb harci eligazítását: Fiúk, lőszer nincs, csak célzott, egyes lövés, vég­szükségben rövid soro­zat. Élelem nincs. Vissza­vonulás fegyverrel, rend­ben. Szevasztok! Mi, a rongyos, tépett, négy szörnyű nap füstjétől szennyes egyetemisták, megöleltük és nevetve megigazítottuk a si­sakját, amit szokása szerint fordítva tett a fejére. Akkor láttam utoljára. 1958 december elsején vé­gezték ki. Egyenes gerinccel, töretlenül állt a bitófa alá. A börtönben, az embert és jelle­met próbáló tárgyalások alatt nem törődött a védekezéssel: papírra vetette elképzelését egy független, szabad, demok­ratikus, szocialista Magyaror­szágról. Az utólsó pillanatig kommunistának vallotta ma­gát. Nem kért kegyelmet. Tu­datosan vállalta a mártírhalált, mint Nagy Imre, Maiéter Pál és Szilágyi József. Aki a híres garázshoz, An­gyal István Tűzoltó utcai har­cálláspontjához "Halál a kom­munizmusra" - feliratú kopor­sót visz megemlékezésül, az vagy nem érti, vagy nem akar­ja érteni az ötvenhatos forra­dalmat. A ferencvárosi torlaszokon ipari tanulók, munkások és az Ernő utcai medikus diákszálló koldusszegény egyetemistái harcoltak és haltak meg. A tiszták harca volt egy esz­méért, az eszmét meggyalázó brutális nagyhatalom és a nagyhatalmat kiszolgáló hazai lakájok és talpnyalók ellen. Az eszme pedig, amiért vállalták a halált is, az oly sokfélekép­pen magyarázott és félre­magyarázott, az utópisztikus, a naiv, a megvalósíthatatlan, az elátkozott, a hideglelősen kerülgetett, a félelmetes esz­me: a szocializmus. Az utókor huszonharmadi­­kán nyögve-nyelve ünnepelne is, meg nem is. Jó lenne ezt a világot megrázó hősi forra­dalmat elődnek vallhatni, de a törpék, a hazudozók, a har­madosztályú dilettánsok, a pöffeszkedő újgazdagok, az önjelölt, állást és pénzt hab­zsoló politikus karikatúrák ho­vá tegyék az eszméért halált is vállaló héroszokat? Kié hát ezerkilenc­­százötvenhat?-y-c. az enCdltalmazcl mecj., minden ható, bii U en iá ázerencáétlen hazámat a további veáze delemtől! )dtdamjanich ^ánoás dma hivéc^eztetéáem előtt, 1849. ohtóher 5-ről6-ra virradóra)

Next

/
Thumbnails
Contents