Tiszaföldvári Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 1-12. rész)
1990-04-01 / 4. szám
1990. ÁPRILIS TISZAFÖLDVÁRIHÍR1AP 7 Feltámadunk? Úgy megigazítanám ma is azokat a betűket, hogy mindenki jól lássa, s el tudja olvasni: FELTÁMADUNK. Fölső tagozatos gyerkőcként, napjában többször is el kellett gurulnom biciklivel a temető mellett. Bejárata két oldalán durván faragott faoszlop. Fölül kissé meghajlított vasból készült sínféle. Ezen voltak a bádog betűk. Ki tudja, mikor csinálták? Ha jött egy kis szél, megrázta a kaput, s elmozdultak a szép nagy nyomtatott betűk. Az egyik erre, a másik arra csúszott. Ilyenkor megálltunk Németh Szilvivel, s bakot állva egymásnak, újra egyenlő távolságra húztuk szét a tizenegy betűt. Olyan öröm volt, mintha ezzel támasztgathattam volna föl újra és újra a születésem előtt másfél évvel meghalt anyai nagyapámat, akit bár sosem ismertem, mindig szerettem. És persze, édesapám szüleit. Közeledem a bejárathoz. Ide gördítették a hatalmas kőtömböt, hogy elzárja a sírt. Itt állhatták valahol a katonák őrségben. De itt állt aztán húsvét hajnalán Magdolna. A házasságtörő, de bűnbánó, aki még a saját szemének sem akart hinni, amikor meglátta a feltámadottat. Itt, ezen a helyen borult le Jézus lábaihoz, aztán szaladt értesíteni az apostolokat. Futott is azonnal Péter és János, ahogy a lábuk bírta, hogy maguk is meggyőződjenek az asszony szavairól. János ért először ide. A legfiatalabb tanítvány. Benézett a sírba, de megvárta Pétert. Érezte, úgy illik, hogy előre engedje. Nemcsak kor amiatt, hanem mert Péter az első, a főapostol. Már belátok én is a kicsi sírkamrába. Szomorúan látom, hogy odabent annyi hely sincs, hogy egyszerre többen elférjünk. Éppen csak hogy belép az ember, már illik is megfordulni, s elhagyni ezt a csodálatos helyet. Már csak egy ember áll előttem. Már senki. Átlépem Jézus sírjának küszöbét. Egyszerű kőpadka előtte, a fal mellett. Itt feküdt a holttest. Ide borult le Péter, hogy bánat- és örömkönnyeit az itt hagyott gyolcsba törölje. Nem is akarva, akaratlanul mozdul a lábam, hogy leboruljak én is. Két tenyeremet ráfektetem a hideg kőpadra és megcsókolom. Milyen csönd van. Ketten vagyunk Uram, Jézus. Te és én. Egy percre itt mindenki találkozik Találkozhatnak Veled a házasságtörő Magdolnák, hogy aztán leboruljanak előtted. Találkozhatok Veled én is, a tanítvány, akihez eljutott az örömhír Péteren s a többieken keresztül a XX. század végén. Köszönöm. Csak még egy imát hadd mondhassak el, mielőtt kilépek innen. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... Zarándoktársam vállaltira teszi kezét. Szépen lassan meg kell fordulnom, s kilépnem az üres sírból. Már jónéhány méterrel odébb jut eszembe: elfelejtettem fényképezni. Hála Istennek! Tamási József Honnan volt a hit a rég meghaltak szívében? Honnan van bennünk, hogy kimegyünk olykor közéjük, s ott állunk összekulcsolt kézzel, vagy legalább virággal, gyertyával, csendben matatunk a síron? Honnan a hitvallásként, sóhajként vagy kérdésként mindnyájunkban ott élő tizenegy betű: FELTÁMADUNK! FELTÁMADUNK? Egy üres sír a válasz Jeruzsálemben. A Via Dolorosa, a Fájdalmak Útja bazársor Jeruzsálem szívében, tömve ezerféle emléktárggyal. Talán legismertebb látványossága az ősi római város, Aelia Capitolina hármas díszkapujának maradványa, az Ecce Homoív. Itt mutatott Pilátus a töviskoronás Jézusra: "Ecce Homo!" - íme az ember!" Az ív alatt áthaladva a Sion-nóvérek templomába és kolostorába léphetünk. Érdekes látnivaló a templombelsőben a bíborpalástos, töviskoronás Jézus, kezében nádszállal - így ábrázolták, utalva a katonák gúnyolódására: "Üdvözlégy zsidók királya!" Néhány lépéssel odébb az Antónia-vár, Pilátus egykori rezidenciája, ahol halálra ítélte Jézust. Ma mohamedán iskola. Udvara a Keresztút első stációja: Jézust halálra ítélik. Nyitott, félkupolás emelvényt látunk, amelyről Pilátus ítéletét hozta. A második stáció egy ferences kolostor külső falánál van. Itt vette vállára a keresztet. A régi osztrák-magyar vendégház sarkánál kőoszlop jelzi a harmadikat. Itt esett el először. Néhány lépéssel odébb egy örmény-katolikus templom oldalán dombormű: Jézus édesanyjával találkozik: ez a negyedik stáció. A sarkon álló ferences templom bejáratánál az ötödik: cirenei Simon segít Jézusnak. Egy boltíves ház egykori legendás tulajdonosa Veronika, aki kendőt nyújtott Jézusnak; ez már a hatodik állomás helyszíne. Egy keskeny szűk utca sarkán ferencesek őrzik a hetedik helyszínt, ahol Jézus másodszor esett el. A nyolcadik stáció helyét kőbe vésett kereszt jelöli egy ortodox kolostor falán. Itt figyelmeztette Jézus a jeruzsálemi asszonyokat: magukat sirassák cs gyermekeiket. Egy csúcsíves kopott kolostor baloldalán a kilencedik emlékhely, a harmadik elesésről beszél. A keresztút utolsó öt stációjának színhelye a Szentsír-bazilikában van. Jézus sírja fölé már Nagy Konstantin parancsára templomot építettek, amelyet 335- ben szenteltek fel. A többször lerombolt és újraépített templom alapfalai fölé a XII. században a keresztesek kupolás bazilikát építettek, amely ma is áll, s amelyen napjainkban testvérként egymás mellett élő keresztény közösségek osztoznak. Mivel a zsidók temetkezési helyei a helységeken kívül voltak, Jézus sírja is a városon kívül, az országút mellett feküdt. Később az új városfalnak köszönhetően került a város területére. Ma majdnem Jeruzsálem közepén van. A Szentsír-bazilika, Krisztus keresztrefeszítésének helye, a Golgota-domb mellett épült. A Golgota tetején boltíves kápolna. Benne egy latin oltár előtt mozaik kőpadló: Jézust megfosztják ruháitól. Ez a tizedik stáció. Az oltárkép már a tizenegyedik jelenetet örökíti meg: Jézust keresztrefeszítik. Örökmécsesek fénye, zarándokok szívettépő éneke az ortodox kápolnában, ahol Jézus kínhalált halt. Hívőt, hitetlent egyaránt magával ragad. Virágok borítják az oltárt, amely alatt egy köralakú ezüst lap jelzi, ott állt a keresztfa. Kissé odébb faragott Máriaszobor üvegszekrényben. Ez a Stabat Mater oltár. Ez a tizenharmadik stáció: itt helyezték Mária ölébe meghalt fiának tetemét. A Golgotáról lejövet állhatunk az élményre tömegesen várakozók közé. Itt a Szentsír, a tizennegyedik stáció. Legalább harmincán állnak libasorban előttem. Ráadásul nagyon lassan mozdul a sor. Mikor érünk már oda? Hajtanám az időt, jöjjön már a pillanat, amikor átlépem Jézus sírjának küszöbét. Vagy mégse olyan sürgős? - fut a kérdés végig idegrendszeremen. Készen állok egyáltalán a pillanatra?
