Tiszaföldvári Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 1-12. rész)
1990-11-01 / 11. szám
2 TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 1990. NOVEMBER A második világháború áldozatai emlékére Közel hatvan éve áll a Hősök kertjében az "őrszem", emlékeztetve déd- és nagyapáinkra, arra a 313 tiszaföldvári katonára, akik az első világháború harcterein haltak hősi halált. Ők katonaként, vélt vagy valós jó ügyért áldozták életüket. Most újabb emlékmű avatására, felszentelésére készülünk. A háború áldozatait kerestük-kutattuk két év óta, hogy végre megadjuk nekik nyugalmukhoz a végső tisztességet. Értelmetlen volt a Szovjetunió ellen folytatott háború már kitörése pillanatában, mert nem nemzeti célokért indult. Az óriási anyagi és emberáldozatok még inkább hangsúlyossá tették értelmetlenségét. A háború nyomasztó évei után az eszmélő ország népe abban lelt volna lelki nyugalmat, ha tisztességgel megemlékezhet halottairól. Ezt a tiszteletadást - politikai megfontolásokból - a kommunista rezsim a közelmúltig tiltotta, akadályozta, így került a nemzet abba a lehetetlen állapotba, hogy akaratlanul is a rendszer cinkosává válva, csaknem "elfelejtett" többszázezer embert. Fontos, hogy végre áll ez az emlékmű! Nemcsak az áldozatok és hozzátartozóik kegyeleti helye ez, itt mindannyiónknak szembesülnünk kell önmagunkkal. Pontosan tudnunk kell, kikre emlékezünk. Kegyelettel emlékezünk a harcterek megfagyott s agyonhallgatott földvári halottaira, a fogolytáborok katonaáldozataira. Nem feledhetjük az 1944. októbere és 1945. májusa közötti időszak polgári áldozatait, akik szovjet katonák atrocitásai következtében vesztették életüket. S emlékezünk községünk elhurcolt zsidó polgáraira, akik a megsemmisítő táborokban haltak meg. Több mint 300 tiszaföldvári lakosra emlékezünk, olyanokra, akik - amíg tehették - élték a normális emberi életet: arattak s tanítottak, metszettek és gyógyítottak, reménykedve s szorongva várták a háború végét. Az egy kertben álló két emlékmű az egész XX. századi magyar történelmet felidézi. Két vesztes háború; s mennyi szenvedés, csalódás! Az apák és férjek, az éppenhogy legénnyé érett fiúk elvesztése nemcsak az egyes családokban, hanem az egész nemzetben a reményvesztettség, kilátástalanság érzését keltette. Ez a lelki sorvadás a háborúk okozta legnagyobb tragédia. Azért is fontos, hogy áll már az emlékmű, mert talán azt is bizonyítja, hogy számot akarunk vetni múltunkkal. Reménykedem, hogy végleg elfeledhetjük a Rákosiék által a nemzetre sütött "fasiszta", "utolsó német csatlós" bélyeget. Hogy megértjük, hogy bármely honfitársunkkal szembeni faji, vallási megkülönböztetés, türelmetlenség nemhogy erősítené, hanem szétforgácsolja, gyengíti a nemzetet. Kívánom, hogy számot vetve e század két háborújával s annak következményeivel, egyre többen lássák be, hogy itt Közép-Kelet-Európában csak a népek közötti kölcsönös türelem és együttműködési szándék talaján lehet békében élni és nyugodtan dolgozni. Emlékezve a második világháború áldozataira, előttük némán fejet hajtva, sorsukból-sorsunkból tanulságokat leszűrve, csak így reménykedhetünk egy nyugodtabb kor eljövetelében. Kalóz Sándor
