Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Pató Mária szerk.: Nyitott kapuk. Hetvenéves a szolnoki Damjanich János Múzeum (A Damjanich János Múzeum kincsei, 2004)

Zsolnay László: A képzőművészeti gyűjtemény

8. Fényes Adolf: Két falusi lány Fényes Adolf mint kész mester, mint nagy díjakkal kitüntetett művész lett tagja a művésztelepnek, amelynek egyik leghűségesebb alkotójává vált. Már a 90-es évek elején gyakran megfordult Szolnokon, ahol barátjának, Kohner Adolf földbirtokosnak vendégeként festette a vidék tanyáit, falusi házait, füzeseit. Művészete szorosan összefüggött Szolnokkal, nagyrészt abból táplálkozott, és innét nyerte ihletét. Részben a nagybányai művészet, részben a szolnoki művészet hatására, de saját hajlamait is követve 1904 körül palettáját színesebbre változtatta. A műtermi sötét világítási hatások alól felszabadulva nagyobb kompozíciók és tájképek, majd csendéletek festésébe kezdett. A napfényes, derűs ábrázolás Fényes újabb „programjává" vált, minden átalakítás nélkül, a maga valóságában akarta megragadni a szolnoki életet, ezért a nagybányai fejlődéshez hasonlóan egyre több tájképet festett. Érzelgősségtől való félelmében benyomásait az impresszionistákhoz hasonlóan objektívebben, hidegebben nézve törekedett visszaadni. Éppen ezért művészete lassan egyre inkább foltszerű, a dekorativitás határán járó szemléletmódba csapott át. A 30-as években nagyrészt bibliai témájú képeket festett, képeinek másik csoportja pedig falusi témákat ölelt fel. Nagy sorozat képzeletbeli tájképet is festett, amelyeknek témáit hol a kurucéletböl, hol olaszországi élményeiből vette. 1942-ben járt utoljára Szolnokon és többet már nem is tért ide vissza. 1944-ben gettóba hurcolták, ahol a következő évben agyvérzésben meghalt. Személyében a magyar művészet egyik legnagyobb mestere szállt a sírba. Nem a zseniális rátalálok közül való, hanem olyan művész volt, aki előtt csak hosszú keresés és kitartóan következetes munka után világosodott meg az út, amelyet helyesnek tartott. Lelkiereje, munkaszeretete, önfegyelme és mély humanizmusa a legkiválóbbak közé emelték. Szolnokhoz szoros szálak fűzik egyik legjelentősebb grafikusművészünket, Zádor Istvánt. Párizsban ismerkedett meg Jávor Pállal, aki rábeszélte, hogy folyamodjon ösztöndíjas helyért a Szolnoki Művésztelepre. 1908-tól nyaranta itt dolgozott, majd 1924-ben a telep rendes tagja lett, és egészen 1944-ig az év legnagyobb 36