Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Pató Mária szerk.: Nyitott kapuk. Hetvenéves a szolnoki Damjanich János Múzeum (A Damjanich János Múzeum kincsei, 2004)
Szabó István: A történetkutatás, a történeti gyűjtemény évtizedei
/ k 1. V. Károly császár nagy ezüst tallérja, 1545 A történész muzeológus tevékenységét elsősorban a Szolnokra (vele összefüggésben a megyére) vonatkozó kutatások határozzák meg. Jóllehet, a város neve már 1075-ben, az I. Géza által kiadott garamszentbenedeki alapítólevélben szerepel, s Szent István idején pedig várral megerősített ispánsági központ volt, történelméről, múltjáról csak viszonylag rövid idő óta lehet beszélni. Ez pedig szinte dátumszerűen megjelölhető. 1847. szeptember 1-én került sor a Magyar Középponti Vasút pest-szolnoki vonalának ünnepélyes megnyitására és az ország második - még ma is álló indóházának átadására. Lényegében ettől kezdve alakul várossá a település. Korábbi képét az osztrák festő, Pettenkofen az 1860-as években papírra, vászonra vetett, falusias településképet tükröző vásári jelenetei alapján ismerjük. E rajzokból tudjuk, hogy akkor még csak a Törvényház mellett álló, 1856-ban emelt ún. ObermayerHubay-féle ház - ma Varga Katalin Gimnázium - és az 1860-ban az új városházával átellenben lévő, jelenleg Damjanich János Múzeumként (Jász-Nagykun-SzolnokMegyei Múzeumok Igazgatósága) funkcionáló, műemlék jellegű Magyar Király szálló és étterem volt csupán említésre méltó épület a belváros területén. Csak 1876-tól, vagyis megyeszékhellyé emelkedésétől kezdve formálódott át a város külső arculata a meginduló erőteljes köz- és magánépítkezések következményeként. Nagyszüleink még láthatták, amikor 1882-ben lebontották a régi városházát, és megkezdték az új építését, hogy 1885-88-ban nyolcosztályos gimnáziumot emeltek (ma Verseghy Ferenc Gimnázium), 1893-ban laktanyát, 1894-96-ban Megyei Kórházat, 1893-ban református templomot, 1899-ben zsinagógát építettek. Szemük előtt adták át 1878ban rendeltetésének a vármegyeházát, 1891-ben pedig a Törvényházat, s nyitották meg 1894-ben a saját áramfejlesztővel rendelkező Nemzeti Szállót. Annak is tanúi voltak, amikor 1896-ban a vármegyeháza szomszédságában emelt műemlék jellegű Úri Casinot birtokba vette a lakosság megyéből Szolnokra beáramló pénzesebb hivatalnok és dzsentri rétege, akiket 1887-es adatok szerint a város központjában 1215 üzlethelyiség kereskedői láttak el szükségleti cikkekkel. Szolnok késői fejlődéséhez képest egy negyedszázad alatt igazi város lett, közigazgatási szerepkörének megfelelően valódi vármegyeközponttá épült. Felébredt a várostörténet megírásának igénye, amelyhez kezdetben a jászsági kutatók saját munkáik hozadékaként szolgáltattak adatokat. Herendi József például a Jászkun kerületek függetlenségi harcának bemutatása kapcsán az 1849-es diadalmas szolnoki csatá-nak a közvetlen környezetében zajló háttéreseményeit mutatta be. Ezeket egészítette ki az ugyancsak Jászság-kutató Hild Viktor olyan, kézirat-gyűjteményébe felvett további adatokkal, mint a szolnoki csata három fázisban történt pontos támadási vázrajza, illetve egy tizenöt éves résztvevő-szemtanú kortárs beszámolója a szolnoki csatáról. Majd pedig egészen más formában ugyan, de különösen sokat tett Szolnok történelmének megfogalmazódásában az 1912. május 19-én felállított Damjanich-emlékmű. A szoborhoz kapcsolódó ünnepségek, megemlékezések sorozata, amely az országszerte szárba szökkent, Kossuthban megtestesült 48-as lázat méltó helyi variánssal: a Damjanich-kultusz-szsd helyettesítette. Damjanich 2. A szolnoki erődítmény és a város Houfnaglius metszetén, 1617 C. HJ|S. i^J-, 56
