Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Mező Szilveszter: Földrajzi tanulmányúton a szappanoperák földjén, Venezuelában
felismerhetőek. Növényföldrajzi szempontból a hegyvidék egyik legérdekesebb része az átlagosan 3000 és 4800 méter között kialakult páramo-vegetációzóna. Ez a sajátos ökoszisztéma Venezuelában hatalmas területen, mintegy 4100 km2-en tanulmányozható. Koncentráltan jelentkezik Mérida, Táchira és Trujillo szövetségi államok területén, de kisebb foltokban megfigyelhető Barinas, Lara, Apure és Portuguesa tartományokban is. Elterjedésnek alsó és felső határát a hegyoldalak égtáji kitettségén túl a szeszélyesen változó szél- és csapadékviszonyok is döntően befolyásolják. A páramo elnevezés a korai spanyol felfedezőktől származik, akiket az Eszaki-Andok hűvös, haragos szelek járta lakatlan magasföldjei távoli hazájuk mostoha éghajlatú vidékeire emlékeztették - az Ibériai-félsziget lakói Kasztília kopár, barátságtalan fennsíkjait illették „páraméra” névvel. A páramo meghatározó éghajlati eleme a magas napi hőingadozás: száraz évszakban a venezuelai Páramo Piedras Blancas területén nappal akár 28-30 °C-ig is felkúszhat a hőmérő higanyszála, míg a kora hajnali órákban nem ritka a mínusz 10-12 °C sem. A „nappal nyár-éjjel tél” jelenség messzemenően igénybe veszi az élőlények szervezetét, a kedvezőtlen körülményekhez csak kevés növény- és állatfaj tudott alkalmazkodni. A biológusok három alapvető élőhelytípust különböztetnek meg a páramon belül: subpáramo, füves páramo, superpáramo. Míg az első és az utolsó változat tulajdonképpen átmenetet képez az alacsonyabban fekvő erdős, illetőleg a magasabb, állandóan hóval borított területek között, a füves páramo - mely a Venezuelai Andokban megközelítőleg 3500 és 4100 méter között fejlődött ki - már majd minden tekintetben magán viseli a szűkén értelmezett páramo sajátos típusjegyeit. A zóna jellegzetes képviselői a különböző Calamagrostis- és Festuca-fajok, de ebben a magassági övben nőnek az Espeletia-nemzetséghez tartozó tömzsi üstökösfák is. Ez utóbbiak egészen sajátos módon adaptálódtak a szélsőséges hegyvidéki éghajlathoz: az októberben virágba boruló növények tör-98 Laguna de Mucubaji apró tengerszeme a Sierra Nevada Nemzeti Parkban (Fotó: Mező Szilveszter)
