Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)

Mező Szilveszter: Földrajzi tanulmányúton a szappanoperák földjén, Venezuelában

zsét idős levelek elszáradt tömege védi az éjszaka metsző hidegétől. A vastag levélköntösbe bújt „Frailejón-fák” igen szép kort érnek meg; a botanikusok szerint nem ritka közöttük a 140-150 éves matuzsálem sem. A különös „erdőség” számos ritka állatfaj számára nyújt menedéket: többek között megtalálható itt a puma (Felis concolor); a danta, közismertebb nevén hegyi tapir (Tapirus pinchaque); andesi róka (Duscicyon culpaes) és sok-sok nyúl. A hegyvidék tágas fennsíkjain vándorló vadakra már az őslakosok is vadásztak; a bennszülött erdőjárók időnként felkeresték a páramo szent területét, hogy kiegészítsék élelmiszerkészletüket és prémet szerezzenek a hideg téli hónapokra. Mivel azonban ezek a látogatások meglehetős ritkaságszámba mentek, elmondható, hogy a venezuelai páramo az európaiak megjelenéséig majdhogynem őseredeti formájában létezett. A XVI. század elejétől meginduló spanyol kolonizáció viszonylag rövid idő alatt olyan jelentős változásokat idézett elő a hegyvidék életében, melyek káros következményei mind a mai napig éreztetik hatásukat. A korai telepesek - hasonlóan a térség prekolumbián törzseihez - falvaikat, városaikat a szélvédett interandesi völgyekbe építették, közel a nagyobb folyókhoz, víznyerő helyekhez. A szélesebb völgytalpak termékeny talaját hamarosan olyan kultúrnövényekkel ültették be, amelyek azelőtt teljességgel ismeretlenek voltak az Északi-Andok tájain. Nagy vetésterületet foglalt el a búza és az árpa, de földjeiken a helyi gumós növények mellett mindinkább teret nyertek a különböző zöldségfélék (lencse, borsó, retek, sárgarépa, hagyma, fokhagyma) is. A magvak és palánták társaságában korábban soha nem látott haszonállatok (szarvasmarha, juh, kecske, ló, szamár) is érkeztek a spanyol hajók gyomrában. A legdrasztikusabb ökológiai változásokat a marhák számának gyors növekedése idézte elő. Az első szarvasmarhatelep az 1500-as évek végén létesült a Venezuelai Andokban. A ranchók kezdetben csak a völgyi településekhez közelebb fekvő legelőket vették birtokukba, ám alig száz év elteltével már a páramo magasabban fekvő rétjein is népes csordák legelésztek. Az állattartás virágzó üzletágnak bizonyult, az elkövetkező kétszáz évben gombaként sokasodtak a telepek. A fejlődés lendületét ugyan némiképp megtörte Bolivar függetlenségi harca, de a politikai konszolidációt követően gyorsan helyreállt a „régi rend” - 1847-re az állatok száma újból elérte a háború előtti szintet. A XX. században az emberi behatás nem csökkent, sőt minden korábbinál nagyobb méreteket öltött. Erre az időszakra tehető Venezuela demográfiai robbanása: 1950 és 1990 között eltelt négy évtized alatt az ország lakossága megnégyszereződött, ötről 20 millióra emelkedett. A hirtelen megnőtt népesség élelemmel való ellátása súlyos terheket rótt a gyenge lábakon álló venéz mezőgazdaságra. Országszerte, így a különösen sűrűn lakott Andok magasabb régióiban is hozzáláttak új, korábban érintetlen területek betöréséhez, megműveléséhez. A páramon utak épültek,

99