Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Novák Tibor József: A teutoburgi-erdőtől az Északi-tengerig a Hunte és az Ems között
gyan a természet adottságaival éltek és élnek a helyiek. Érdekes és talán tanulságos lehet hát egy rövid kirándulás erre a területre. A látszólag egyhangú felszin eltérő adottságú tájrészleteket takar, amelyek más és más lehetőséget kínáltak az emberi megtelepülés számára, de a mezőgazdaság lehetőségeit is alapvetően megszabták. A legmagasabban fekvő geest térszínek vízmentesek, sőt homokos, vízáteresztő felszínük következtében túlságosan szárazak is. A jelenlegi és az ősfolyóvölgyek marsch síkságai néhol csak egy-két méterrel a tenger szintje felett húzódnak, úgyhogy nem csak a folyók árvizei, de a gyakori vihardagályok következtében a folyón felfelé haladó árhullámok is ki-kicsapnak területükre. A magasságkülönbségek itt elenyészők, a Weser és az Ems torkolata között elterülő tájat behálózó csatornák lépten-nyomon a víz kulcsfontosságú szerepére hívják fel figyelmünket. A Jade- és a Dollárt-öböl közötti területek legnagyobb részét azonban a csapadékbőség következtében kialakult fellápok, illetve az azok lecsapolása után visszamaradt, több méter vastagságú tőzegrétegek borítják. A Watt-tenger felé közeledve pedig gyarapodnak a gátakkal körülkerített mélyföldek, helyi elnevezéssel Grodenek. A pleisztocén jégtakaró peremén Ha az északnémet síksághoz dél felől közelítünk, akkor Osnabrücknél hagyjuk magunk mögött a jellegzetesen hullámos, erdőkkel, szántókkal tarkított német középhegységi tájat. Hegységnek persze már a Teutoburgi-erdő is csak domborzata, semmint 150-170 méteres magassága alapján nevezhető. Egykori roppant tölgyerdei helyén ma már telepitett fenyveseket találunk. A vele párhuzamos, kevéssé ismert Wiehengebirgével együtt a földtörténeti középidő kőzetei építik fel. A két keskeny mészkő rögsor a saját törmelékébe temetkezik, majd harmadidőszaki üledékek alatt tűnik el. Innen északra haladva a táj már jóval fiatalabb, a jégkorszak és az azóta eltelt idő szülötte. Formakincse ennek megfelelően magán viseli a szárazföldi jégárak nyomait. Csak a Kalkrieser Berg és a Stemmweder Berge két kisebb, mintegy 130-150 méter magasságig emelkedő júrakori röge bújik ki a fiatalabb üledékek vastag takarója alól: ezek a legészakabbra található tömör kőzetből álló „hegyek” a Wéser és az Ems közötti síkságon. A jégtakaró olvadékvizei által elegyengetett lapályon találjuk a környék legnagyobb állóvizét, a 14 km2 kiterjedésű Dümmer-tavat. A sekély vizű (átlagosan 1 méter), súlyos eutrofizációs gondokkal küzdő tó eredetére számos magyarázat született már, legvalószínűbb, hogy a jégkor utáni talajfagy felen-8
