Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Mező Szilveszter: Földrajzi tanulmányúton a szappanoperák földjén, Venezuelában
rális.) Margaritát az első európaiak megjelenésekor még a magas termetű, erőteljes testalkatú gvaikeri indiánok lakták, összlétszámúk a XV-XVI. század fordulóján alig 1000-1500 főre rúgott! A kutatók szerint a sziget őslakossága 10-12 - kis létszámú - nem állandó jellegű telepen élt. Mivel a megélhetés legfőbb forrásának a halászat számított, „mozgófalvaikat” döntően a tengerpartra építették. Hogy a létfenntartásnak e formája mennyire meghatározta a bennszülöttek mindennapjait, jól példázza a sziget gvaikeri elnevezése is: Paraguachoa, azaz „gazdag halászmező” névvel illették az igen változatos domborzatú, ennél fogva sokféle élőhelyet kínáló Margaritát. Az őslakók nemcsak agyafúrt halászoknak bizonyultak, de biztos kezű vadászoknak is. Nyílvesszőik hegyét a Manzanillo-növény (Hippomane mancinella) bogyójából kivont gyorsan ölő méreganyaggal vonták be, hogy aztán a sziget erdőségeiben kóborló Macanao-szarvasokra vagy az akkoriban még tömegesen tenyésző nyulakra lőjék ki azokat. Szigonyban végződő dárdáikkal nem csak halakra vadásztak, a több mázsás óriásteknősök húsa is igen közkedvelt volt a gvaikeri konyhákban. A tengerek szabad vándorai költési időszakban csapatostul látogatták a sziget hosszan elnyúló homokpadjait; a lesben álló indiánok ilyenkor csaptak le a védtelen góliátokra. Elelmiszerkészleteiket kezdetleges földműveléssel egészítették ki. A köves-sziklás parcellákon leginkább keserű maniókát és kukoricát termesztettek; emellett Közép- és Dél-Amerika trópusi gyümölcskülönlegességei (ananász, guava, avokádó, zapote stb.) is feltűntek kertjeikben. Bár rendszeresen nem öntözték földjeiket, a talajba megannyi kisebb medencét, úgynevezett pozost mélyítettek — ezekben tudtak némi vizet tartalékolni a szárazabb hónapokra. A learatott gabonát és a gyümölcsöket fonott kosarakban és napon szárított agyagedényekben tárolták. A gvaikeri fazekasmesterek szépen megmunkált, esetenként művészi kivitelű használati tárgyakat készítettek: a halászat nemcsak a múltban, hanem kancsóik, korsóik fülét rendszerint napjainkban is fontos szerepet játszik a méretes kagylóhéjakból alakították szigetlakok életében ki. Alapvetően önellátó életmódra (Fotó: Mező Szilveszter) 73
