Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Novák Tibor József: A teutoburgi-erdőtől az Északi-tengerig a Hunte és az Ems között
dünesoron beáramló víz, majd a máshol felhalmozott üledékekből új szigetek, homokpadok keletkeztek. Ma partbiztosítással igyekeznek a jelentősebb változásokat megelőzni a nyaranta turistaparadicsommá váló vidéken. Számos kisebb sziget azonban ma is állandó mozgásban van; a turisták által nem látogatható, így számos madárfajnak és fókák kolóniáinak élőhelyet nyújtó Memmert, Lütje Hőm, Minsener Oog vagy Mellum homokpadjai rendszeresen átrendeződnek egy-egy viharos telet követően. A parti dűnesor mögött további, korábban kialakult homokdűnék húzódnak, ezek azonban már nem vándorolnak. Felszínüket tengerifű, homoktövis növi be, hajlataikban kicsiny lápok bújnak meg. A szigetek watt felőli, belső oldala általában lapos; széles árapályzónával, sós-félsós mocsárrétekkel, egyes régebben lakott szigeten akár polderekkel és legelőkkel is rendelkezik. Hogy a partvidék fejlődését jobban megértsük, nem árt tudni, hogy a tenger itt már csak a nagy vihardagályok idején pusztít, egyébként építi a partot. A szigetek külső oldalán és a szárazföld előtt folyamatosan homokot, iszapot rak le, telepít át. Tulajdonképpen ez az alapja a mélyföldek létesítésének, a polderesítésnek. A szárazföld peremén épített gát tenger felőli szakaszán ugyanis folyamatosan újabb szárazföld, sekély iszapos partszakasz épül, amit a kisebb dagályok már nem borítanak el, ezek a külső polderek. Nyári legelőként remekül használhatók, a téli, viharos dagályok elől azonban el kellett menekíteni az állatokat a gát belső oldalára. Az ilyen nyári legelők tenger felőli védelmét egy idő után nyári gáttal biztosították, ezáltal az iszapfelhalmozódás az újonnan létesített gát külső oldalán folyt tovább. Megfelelő szélességűre hizlalt parti sáv nyerése után a nyári gát helyére magasabb, a nagy dagályokkal szemben is védelmet nyújtó gátat építettek, amelyen belül már települések is létesülhettek. A XVI. század óta számos szakaszban gátolták el az itt élők a parti sáv poldereit, a térképeken máig felismerhetők, utazáskor lépten-nyomon elénk kerülnek a korábbi tengerpart vonalát jelző egykori nyári gátak maradványai. A mai hatalmas partvédő gát természetesen már nem vándorol a tenger felé. Olyan költséges a gátak fenntartása, és oly csekély hasznot hozna a szárazföld gyarapítása, hogy erre nincs is szükség. A legkiterjedtebb és legidősebb poldereket Emdentől északra a Krummhöm, illetve Wilhelmshaven szomszédságában a Wangerland területén találjuk. Ezeken a területeken a XIV-XV. században létesített polderek gátjai is láthatók. Az ezt megelőző időszak jellegzetes településmódját őrző wurtékból vagy warftokból is itt találjuk a legtöbbet. A partvidéki lakosság már az időszámításunk előtti századokban is ilyen wurte-településeket épített. A dagályok és a tenger viharos betörései ellen - gátak híján - lakódombokat emeltek, amelyek az építési törmelék és ráhordás következtében idővel egyre magasabbakká váltak. A wurték átmérője 100-200 méter, közel kör alaprajzúak, és 4-6 méterrel emelkednek környezetük fölé. Egy wurte-településen 15
