Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)

Mező Szilveszter: Tiszazug - egy alföldi kistáj a víz és az ember szorításában

tocsogók ideális ívóhelyet biztosítottak számos tiszai kopoltyúsnak. A kikelő apróságok életük első szakaszában terített asztalra és biztonságos búvóhelyre leltek a növényzettel sűrűn benőtt kisebb-nagyobb állóvizekben, hogy aztán a természetes vízi utakon keresztül, immáron megerősödve ússzanak ki az élő folyóba. Ma már ismeretes, hogy a szabályozások előtti Tisza európai hírű halgazdagsága jórészt ezeknek a természet alkotta „bölcsődéknek” volt köszönhető. Azonban nem csak a halak találtak biztos menedékre a szárazföld belsejében megbúvó vízi szigeteken: a sűrű part menti nádasban és a kúszónövényekkel buján átszőtt ártéri erdőségekben vízi szárnyasok tömkelegé költött, igazi madárparadicsommá avatva e vidéket.

A Tisza mentén élő ember a lassan pergő évszázadok során nemcsak megismerte és kiismerte természeti környezetének szeszélyes változásait, de messzemenően alkalmazkodott is hozzá. A vízzel időszakosan elöntött területek minden időben bőséges halzsákmánnyal látták el a környező falvak lakosságát, míg a sokszínű vegetáció épületeikhez és a mindennapok nélkülözhetetlen használati eszközeihez biztosította az alapanyagot. Ahol árvizek idején halásztak és vadásztak, a száraz időszakban méhészkedtek, illetve állataikat legeltették a rétségek dús füvén. A víz levonulása után búzával és különböző zöldségfélékkel vetették be a nedves, iszappal megtermékenyített földeket, sőt sok helyütt még a folyók közvetlen partjait is hasznosították. Ide fűzfavesszőt ültettek, hogy később, ha eljön az ideje, legyen miből kast vagy kocsioldalt készíteni.

A nagy hagyományokra visszatekintő ősi ártéri gazdálkodás szép példáját nyújtja korunk rohanó emberének arra, hogy miként lehet békés harmóniában együtt élni környezetünkkel, anélkül, hogy jelentősebb mértékben beleavatkoznánk a természet eredeti, mindenek felett álló rendjébe. Sajnos ez az ősrégi gazdálkodási mód mára szinte teljesen eltűnt a Tiszazugból, és általában a Tisza mellékéről. Már a 150 éves török dúlás, majd az azt követő zűrzavaros időszak is komoly károkat okozott a fokrendszer érzékeny struktúrájában, ám a legsúlyosabb, máig be nem gyógyuló sebeket kétségkívül a XIX. század közepén meginduló folyószabályozások okozták. A drasztikus vízrendezési munkálatok eredményeként a korábban évszázadokon át virágzó „nedves gazdálkodás” elsorvadt, szerepét a szántóföldi növénytermesztésen nyugvó „száraz gazdálkodás” vette át. A megzabolázott folyók már rég nem látogatják e vidéket, a szomjazó földeket csak a ritka esőzések és az öntözőberendezések vize nedvesíti meg kissé. Az egykor oly gazdag növény- és állatvilágot éltető háborítatlan mocsarak néhány ritka kivételtől eltekintve örökre eltűntek a Tiszazug területéről, nevüket ma már csak megsárgult térképek és a múló emberi emlékezet őrzi csupán - a hajdani „vadvízország” végérvényesen a múlté lett.

136