Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)

Mező Szilveszter: Tiszazug - egy alföldi kistáj a víz és az ember szorításában

meglehetősen kaotikus viszonyokat tükröző helyzetéről. Nagyobb áradások alkalmával a folyók - kilépve medrükből - óriási területen elárasztották az alacsonyabban fekvő alluviális térszíneket, végeláthatatlan „édestengerré” változtatva a határt. A mérhetetlen víztömegből csak imitt-amott emelkedtek ki magasabbra nyúló földhátak és porongok; ezek a kicsiny szigetszerű képződmények árvizek idején ideiglenes menedékéül szolgáltak az itt élő embereknek. A terület tekintélyes részén még az árhullám levonulása után is csak csónakkal, ladikkal lehetett közlekedni, különösen a laposokban és más rossz lefolyású, mélyebb fekvésű részeken tartott ki sokáig a lassan apadó víz. A süppedékes, lápszemekkel és nedves mocsárrétekkel tarkított terjedelmes vízilabirintus útvesztőjében még a vidéket jól ismerő vezetővel is kockázatos vállalkozásnak számított elindulni.

A folyók megduzzadt vize - elérve egy kritikus magasságot (általában a középvíz szintjét) -, a szabályozások előtt rendszerint a partokat kísérő övzátonyok természetes, ritkábban mesterséges úton keletkezett nyiladékain, az úgynevezett fokokon keresztül jutott a folyóhátak mögött elterülő mélyebb fekvésű részekre, jótékony „iszappakolásban” részesítve a száraz időszakban kiszikkadt, felrepedezett földeket. A területet pókhálószerűen behálózó keskeny csatornák és erek segítségével az iszapos ár a folyóktól nagyobb távolságra is eljutott. A holt; jak és a területen szétszórt kisebb tavak megteltek halakkal, melyek ikraterhüktől a csendes, tápanyagban gazdag vizekben szabadultak meg. A sekély, épp ezért könnyen felmelegedő tavacskák és

Pillanatkép a Mámai-Holt-Tiszapartjáról (Fotó: Mező Szilveszter)

135