Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)
L Menyhért László: Szobrászok a Szolnoki Művésztelepen
A szolnoki szobrászat kezdeteit keresve szólnunk kell Ligeti Miklós (1871-1944) Anonymusáról, mivel egy korabeli fotográfia alapján joggal hihetjük, hogy Ligeti Szolnokon fogalmazta meg a szobor alapgondolatát. Ha ez nem is biztos, annyi mindenképp bizonyos, hogy 1903-ban már a művésztelepi parkban állt a pesti Vajdahunyadvár parkjában felállított bronzváltozat egy-egyes gipszmodellje. Ligeti akkoriban a művésztelep lakója volt, valószínűleg a főiskola nyári művésztelepe révén. (A századforduló után a Képzőművészeti Egyetem — akkor Mintarajztanoda és Rajztanárképezde — hallgatói nyaranta kötelező jelleggel művésztelepen töltötték a gyakorlatot tanáraikkal együtt.) Lyka Károly is elismeréssel ír az Anonymusról: „Minthogy a jeles krónikás külső megjelenéséről, egyéni jellemvonásairól nem maradt fönn a legkisebb nyom sem, Ligeti sem ábrázolhatta hiteles testi mivoltában. A művész nagyon fortélyosan fogott ki a bajon: mintázott egy kámzsába bújtatott alakot, akiről nem lehet tudni, hogy kicsoda, mert az arcát teljesen árnyékba rejti és láthatatlanná teszi a bő csuklya." Az utókor hajlamos Ligetit mint historizáló szobrászt elkönyvelni, de ez természetesen nem igaz. Beidegződéseink módosításához elég csak megnézni Rippl-Rónai-portréját (1900), mely egy ízesen mintázott impresszionista mű, vagy a Szerelem {Csók, 1901) című kompozícióját, mely erőteljes Rodin-hatásról tanúskodik. Még egy szobor, inkább obeliszk emlékmű említhető a korai szolnoki időkből: az 1849. március 5-i szolnoki csata 1868-ban felavatott mementója. Alkotója Gerenday Antal volt, aki szintén jócskán kivette részét az emlékműszobrászat konjunktúrájából. Valószínű, hogy hosszabb-rövidebb ideig ő is Szolnokon tartózkodott, természetesen akkor még nem a művésztelepen. Borbereki Kovács Zoltán (1907-1992) 1992 őszén Borbereki végleg hazatért Dél-Afrikából — a sors kegyetlensége, hogy ő, aki annyira vágyott hazatérni, csak hamvaiban térhetett meg. Bár 1986-ban egy kis könyv kiadásával, és — az akkori kultúrpolitikai helyzetnek megfelelően — egy hiányos kamaratárlat megrendezésével adózhattunk művészetének, az átfogó életmű-kiállítás még mindig várat magára. Csakúgy mint jó néhány, hatalmas hagyatékából hazaígért modern szobrának magyar múzeumokba kerülése. Borbereki Kovács Zoltánnak — végakarata szerint — Szolnok városa állított emléket, amelyet Pogány Gábor Benő öntött bronzba. S hogy miért Szolnokra vágyott? Mert itt kezdett el szobrászkodni, nagyrészt a Szolnoki Művésztelephez kötötték személyes emlékei, esküvője, és itt készültek fő művei is, melyekkel egészen fiatalon eljutott a világhírig a párizsi Grand Prix elnyerésével. Borbereki — akkor még csak Kovács Zoltán — 1907. június 27-én született a Máramaros vármegyei Rónaszéken. Elemi iskoláit Marosújvárott és Borbereken végezte. Kézügyességét örökké fúrófaragó, hangszereket, használati tárgyakat és játékokat készítő apjától örökölte. A polgárit Marosújvárott kezdte, és hogy gimnáziumba mehessen, Tordán sikeres különbözeti vizsgát tett. Alig kezdte meg azonban a tanulmányait, mikor a Trianont követő román megszállás elől szülei Budapestre hozták. A zilált politikai helyzet és a recesszió miatt asztalosinasnak állt Csáki Balázs Vidra utcai műhelyébe. De gyermekkori álma, a rajzolás szeretete nem hagyta nyugodni, és a napi fáradságos Borbereki Kovács Zoltán: Aba-Novák Vilmos, 1934 mun k a ut án a budai műhelyből esténként gyalog 69
