Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Pólya Tibor, ahogy kortársai és a fényképek beszélnek róla

Mesélgető festészet Ez a feltűnő játékosság rendkívüli mértékben van meg egy másik, Párizsban járt művészünknek, Pólya Tibornak műveiben, természetesen kissé eltérő kiadásban, életszemléletét hűségesen tükrözőn. Sőt éppen ez, és kevésbé festésének módja jellemzi elsősorban műveit. Az utóbbiakon ugyan nem látszik meg a párizsi tartózkodás. Félig magától, félig Fényes Adolftól tanult Szolnokon, akinek elmés és rakoncátlan tanítványa volt egy ideig és így szerzett tudományát éppen elégségesnek vélte, hogy párizsi kölcsönök nélkül is ki tudja fejezni mondanivalóját. Nagyon jellemzők azok a képei, amelyeken hó födi a falu háztetőit és utcáit, belátni az udvarba, ahol éppen egy elszabadult malacot kergetnek, rálátni az utcára, ahol egy becsípett atyafi, kezében magasra tartott palackkal »cifrázza a lépést«, mögötte a cigánybanda húzza, emberek, asszonyok, gyerekek nézik, a háttérben, a pocséta jegén korcsolyáznak: tele van hintve apró emberekkel a hó, mint a kalácsban a mazsola, szerte jönnek, mennek, megállnak, hogy nézzék a disznó pörkö- A fal mentén balról a második Pólya Tibor Falus Elek és Karczag László lését, subás, hegyes fövegű orvosprofesszor között, vele szemben — visszanéz — Kisfaludi Stróbl alakok színes ruhában a fe- Zsigmond. A két hölgy között Szép Ernő, balján Zádor Istvánné. hércselédek, csupa kedves figura. Ezek az alakok a kép méretéhez képest nagyon aprók, á la Brueghel, mindegyiket érdemes külön nézni, a festő is nyilván így szánta, mert ez nem embertömeg, hanem csupa egyénien jellemezett alak, egyéni mozdulat-gyűjteménye a falu különböző embertípusainak. A festő játszik velük, maga is mulat, amikor odapöttyeszti őket a hó fehér alapjába, amely még feltűnőbbé teszi őket. Ide tartozik az alakokban gazdag, vidám és bőbeszédű Hegyen-völgyön lakodalom című kép is. Pólya Tibornak híre volt kollégái körében, ő volt a búfelejtő, a tréfák mestere, az örökös jókedv, a legjobb karikatúrarajzoló, üldözője minden nagyképűségnek, mulató és mulattató, a festészetben épp úgy szabadjára engedte játékos kedvét, mint az életben. Míg ez a játékosság Molnár (C. Pál) vallási idilljein gyermeki áhítat kísérője, addig Pólya Tibor a falusi élet kedves vagy furcsa jelenetein engedi azt szabadon érvényesülni. Pólya képein a cselekmény, Molnár művein a hang és a modor teszi mesehangulatúvá a képet. Pólya a képein mindig mesélgetett, eszébe sem jutott, hogy stílus-problémákkal vesződjön, mint párizsi barátai. Festett alakjai őt magát is mulattatták, játszott velük, így peregtek le életének napjai. Tulajdonképpen egy nevető filozófus szállt vele sírba, aki nagyon tudott azon mulatni, hogy milyen furcsa az a valami, amit életnek neveznek az emberek. (Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között 1920-1940. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1956. 71-72.) Egy igazi műértő Pólya Tibor vérbeli reneszánsz-ember volt a XX. században. Jelentős művész, festményei, ha olykor emlékeztettek is a holland mesterek képeire, a magyar alföldi életet tükrözték: sajátos jelleget adott nekik szelíd bájuk, kedves humoruk. Egyik úttörője volt a modern magyar plakátművészetnek. A Törley-plakatjai akkor világszínvonalon állottak. Remekül rajzolt, a 30-as évek elején Szolnokon a pénzügyigazgatóság épületében karikatúra-kiállítást rendezett szolnokiakról. Soha olyan vidám, hahotázó nézősereget, mint azon a kiállításon. (30 pengő volt egy karikatúra ára, több példány rendelésnél jelentős árengedmény!). Flóbert-puskájával ötven lépésről eltalálta az élére állított kártyalapot. (Erre a tudományára volt a 58