Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)
Pólya Tibor, ahogy kortársai és a fényképek beszélnek róla
legbüszkébb). Pompás elbeszélő volt, mindig a társaság középpontja. Nagy mókamesterként szerette mulattatni, szórakoztatni az embereket. Ez egyébként az igazi humanista egyik jellemzője. Ráadásul mindezekre: igazi férfiszépség, — a múlt s jelen filmsztárjai elbújhatnak mellette. Fel kellett figyelni rá: nyáron fehér trópusi parafasisakot tett fel, ő viselt először rövidujjú, színes ingeket. Örökös anyagi gondok között élt. De erről soha senkinek se szólt. Pénzkeresés végett Amerikát is megjárta. Egyik legragyogóbb elbeszélése volt, midőn kifejtette: ahhoz, hogy Amerikában húszezer dollárt keressen húszezeregy dollárt kellett elköltenie. Gazdasági nehézségei miatt költözött le családjával Pestről Szolnokra. Itt mindenki ismerte, szerette. Szép Ernő egyszer nem címezte meg a Szolnokra írt levelezőlapját, csupán egy fejet rajzolt, a jobb szemen monokli, két oldalt kibondorodó hajfürtök — semmi mást. A postás gondolkodás nélkül vitte a lapot a telepre Pólyának. Szeretett a művésztelepi parkban festegetni. Jancsó Lajos ötletéből a parkot közkertté nyilvánították, kezelését átvette a városi kertészet, s ezzel jelentős anyagi tehertől szabadította meg a fenntartó Művészeti Egyesületet. A park közkert volt — ápolt és tiszta —, de a szolnokiak megtartották a bejáratnál lévő tábla kérését „Kérjük a látogatókat, ne zavarják a telepen lakó művészek nyugalmát", elsétáltak a Damjanich-szoborhoz, a „vártoronyhoz", egyszer-kétszer végigmentek az angol stílusú park sétányain, — egyébként csend és nyugalom honolt. Egy nyári napon — Pólya maga mesélte el — festett a parkban. Egyszer csak lépteket hallott a háta mögött, majd valaki leheveredett a fűre. Pólyát felvillanyozta ez a lelkes néző. „Előrehátraléptem — úgymond — gusztáltam a készülő képet, előre tartva az ecsetet méregettem a perspektívát, s buzgón kevertem a palettán a festéket." Egy óra is eltelt. Pólya végül is kíváncsi lett ki ez a műbarát, művészetének ez a kitartó bámulója. Hátrafordult. A fűben Bába Rozi ült, a hírhedt tabáni kerítőnő. Pólya elszontyolodott, buzgalma lelohadt. De ő csak kedves tudott lenni. Barátságosan üdvözölte Bába Rozit. — No, mit szólsz hozzá, Rozi? Tetszik a képem? — Nem a képet néztem én, Tibor, hanem magát, és azt számolgattam, mennyi pénzt kereshettem volna magán, ha jánynak születik. (Vidor Győző: Borús évek - derűs képek Szolnok város múltjából. Szolnok, 1990. 27-29.) Pólya kontra Fényes Fényes Adolf festőművész híres volt humoráról, szellemességéről. Mondásai, „bon-mot"-jai bejárták az egész országot. Kitűnő csevegő volt, óraszám elszórakoztatta hallgatóságát. Sokat mesélt katonai élményeiről s szigorú századparancsnokáról, Lobkowitz őrnagyról. E történeteknek az volt az alapja, hogy Bosznia-Hercegovina annexiója idején hat hétre őt is behívták katonának. Népszerű hetilap volt a két világháború között a kitűnően szerkesztett Színházi Élet. Százezrek olvasták. Egy nyáron anekdotapályázatot hirdetett olvasói körében. Csőstül érkeztek a pályaművek, s a lap rendre leközölte őket. Ilyen „ziccert" Pólya Tibor, a művésztelep tréfamestere, nem hagyhatott ki. Beküldte a következő pályaművet: Katonakoromból A káplár magához szólítá a bakát: — Hé, burkus, mondj nekem egy jó viccet! — Jelentem alássan a — sligovic. — Oh, te golyhó! Mondj nékem egy rossz viccet! — Jelentem alássan a — Lobkowitz. És Ion nagy hahota. Fényes Adolf Szolnok, Művésztelep Az anekdota megjelent, s Pólyának egy hétre el kellett bujdosnia a telepről Fényes haragja elől. (Vidor Győző: Borús évek - derűs képek Szolnok város múltjából. Szolnok, 1990. 30.) 59
