Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Supka Magdolna: Aba-Novák Vilmos

szociális ellentmondásait, [...] kora társadalmát [...] alulról szemlélte, mivel ez volt gondolkodásának, erkölcsi-érzelmi jellemének természetes sajátja. Ez készteti arra, hogy a festői motívum realisztikus ábrázolásán túl témáiban társadalmát is jellemezze. Az ember lélektani elemzése ekkor lép előtérbe. Stíluskísérletei — a cézanne-i kubisztikus formalátás, majd posztimpresszionista fényfestés— közben kezdi kialakítani sajátos karakterfestészetének tartalmi és esztétikai kellékeit, melyek mind témában, mind formailag az egyre hangsúlyosabb jellemzést Tehenek/ 1936 szolgálják. Aba-Novák polgári származású művész. Témái azonban plebejus tartalmúak és érzésűek, a nép, a falu és a külváros életéből merítettek. A városi-polgári jelenségek nem érdeklik, a nyárspolgárit megveti, a nagyvilági „mondáin" élet sivárságával hat rá. Mindössze három urbánus jellegű műve van, mindhárom jelképes. A Red's Bánd: a jazz pantomimja, falanszter; Laura: a szép, gondolattalan lárva; a Hamiskártyás, a bizonytalan tekintetű kalandor; a szemfényvesztés jelképe. Keresi azt az „emberi — egészséges — kokainmentes" környezetet, ahol konstruktív törekvéseit konstruktív gondolatok, meleg, valódi élmények táplálják. Ezeket még növendék korában, 1912-ben ízlelte meg először Szolnokon Fényes Adolf mellett, majd a művésztelep aktív tagjaként haláláig Szolnok maradt nép-életképeinek alföldi ihletője. A cséplés, a kubikolás, az építkezés, a gátépítés, a tapasztalás, a márgafejtés látványa, maga a mesterségértés, a munkafolyamatok szépsége elbűvöli őt — ám a mezőn vagy kunyhóik előtt pihenő parasztjai megdöbbentenek arcuk nyűttségével, kimerült tétovaságával, olykor indulatukkal. Tartásuk komor, hallgatag, hatalmas kezük ólmosan csüng, a nehéz munka emberei ezek. Vásárokon, ünnepeiken felszabadul kedélyük, azonban az ízesség, amellyel a művész itt jellemzi őket, távol van a tréfálkozástól, a humorizálástól. Szikár legények, kéregarcú vének vitáznak, hujjogatnak, vagy vértódulásos, testes gazdák meséihez hümmögetnek. Italmámor vezérli a szüretelők furcsa karneváli menetét. A révület kifejezése magasra hág a búcsúsok áhítatában. Rémület keres menedéket az árvíz elől a Kálváriahegyen, s mit eleve megtenni elmulasztott a földi gondoskodás: hangyabuzgóságú kubikosok toldják a gátat; vihartól megbokrosodott állatot fékez a parányi legényke, barmaikat vezérlik erélyes asszonyok, méltósággal teljes, szertartásos minden mozdulatuk. És ha elült a vásári zsivaj, az esti halászaton a víz csobbanása, hajnalban a szekér tompa nyikorgása kíséri néma gondjaikat. S a csendbe hirtelen beléáll, mint a kés, jelentésével meghökkent egy furcsa világ: a vándorkomédiásoké. Ünnep és hétköznap kettős arcát most az életből merített színjáték vetíti elénk jelképesen is: a csillogó esti porond frakkos szemfényvesztői és strucctollas hercegnői nappal a vándorkocsik lépcsőin levetik álarcukat és pózaikat — nyűttségük, hontalanságuk kiegyezett valamely életbölcsességgel, bizonyára a hivatástudattal is, hogy kell a varázslatuk és az álmélkodás. Megtorpant arccal figyelik a mutatványost s a bűvészt a parasztok, meredten ülnek a körhintán: mi ez a furcsa játék, amibe belesodródtak, ami elvette fesztelenségüket, mint egy felpróbált cilinder, elvette jókedvüket, mint az orrukra nőtt mesebeli kolbász. Ez a játék: az élet tükre a korban s a jelenségek értelmén tűnődő művészben. Ennek a valóságból példázott jelképes világnak jelvénye az álarc. Az Álarckészítő — Aba-Novák életművének egyik záróképe — kulcsot ad e művek rejtett értelméhez. 55