Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)
Szigethi Imre: Fényes Adolf varázslatos képei
egyre jobban leegyszerűsített festményein érezni lehet az élet nehézségeibe merült szegény emberek nyomasztó tétlenségét. Láthatóak, és egyre jobban észrevehetőek a szecessziós dekorativitás felé tartó törekvések: Mákos kalács; Zagyva-híd; Torta. Érezhetjük annak a gondolatnak az igazságát, melyet az impresszionizmusról alkotott: „Az impresszionizmus — úgymond — rendkívüli művésznagyságokat adott, akiknek alkotásai, mint báj és kellem megbabonázó igézetei élnek, ám mégis két perc piktúra az — úgymond — két perc a tökéletes egészből." A szegény emberek élete című sorozatáról akkoriban így vélekedik: „Elsősorban nem mint művész festettem a képeket, hanem mint ember. A szociális szempont mélyebben érdekelt a művészinél. Arra gondoltam, hogy a tárlatok szépen élő gondtalan látogatói elé tárom ezt a szomorú világot, talán sokak lelkiismeretét felrázom. Csalódtam — képeim, mint az emberi nyomorúságok dekorációi hatottak, műértők is szívesen vásárolták. Aztán minden maradt a régiben." Művészetének alapvető változásáról önéletrajzában ír: „1899-ben jöttem először Szolnokra. Az Alföld felidézte gyermekkori emlékeimet. Tájképeket festettem, kisvárosi és falusi uccákat, amint izzadnak a nyári nap hevében, és akácfák árnyékában szunnyadó tanyákat. Azután kedvet kaptam a csendéletfestéshez, majd templom, múzeum és kastély-enteriőrök jöttek sorra. Igy volt húsz évig. Ez alatt híven szolgáltam a természetet, Ő inspirált és én (magam módjára) csak hű tolmácsa akartam lenni. Tíz év óta megváltozott ez a viszony. Azóta az én gondolataimat, az én elképzeléseimet, az én vágyaimat iparkodom előadni és a természet csak eszköz ezeknek a kifejezésére." Szolnokhoz élete végéig hű maradt kisebb szentendrei, váci illetve olaszországi, franciaországi, németországi kitérőktől eltekintve. Képeire jellemző a technikailag dúsan, festőkéssel felhordott festék, ahol az előadásmód nagyvonalú, ugyanakkor rajzilag utánozhatatlanul pontos. A szegény emberek élete sorozat emberi együttérzésből született képeit, mint humánumának legmélyét mutatta meg, nyitotta fel, és csalódottan látta, hogy kortársai csak szép díszítőelemnek vélték festményeit, noha azok egy-egy jó cselekedettel értek fel. A negyvenes éveiben járó mester megtalálta a tragédiában egyedüli segítséget nyújtó, belső emberi fejlődést elősegítő hagyományt, a vallást. Megismerkedett annak gyönyörű analógiáival, titkos szimbólumaival. Művészete is gyökeres változáson ment át 1908-tól, egyre több enteriőrt, többek között templombelsőket, miseruhás csendéleteket festett, sajátosan ötvözve a magyar népművészettel. Igy jutott el addig a pontig, ahol már nemcsak megfigyeli és hűen tükrözi a természetet, hanem megszerzett tudásával ő alkot egy titokzatos világot. Ennek a korszaknak egyik legérdekesebb darabja a Velencében is kiállított Udvar (1913) című képe. A külső látszat mélyebb értelmet takar. Két hármasságot vélhetünk felfedezni: egy alapjára állított háromszöget, melyet pozitívnak (vagy felfelé tartó tűznek, a szellem, az istenség hatalmas szimbólumának, magasabb rendű dolgok hieroglifájának) neveznek — az e háromszögben lévő szárnyasok a fehér és a fekete ellentétének kettősségében láthatók. Illetve felfedezhetünk egy csúcsára állított háromszöget, melyet negatívnak (vagy lefelé tartó víz elemnek, a föld, a sötétség, az anyagba törekvés, a szellemi erők dermedtségi mélypontjának) hívnak — erre a sarokpontokban összekeveredett hármas egység a jellemző. Mindez a földön történik, a levegő elemet jelző szárnyasok analógiájával. Udvar, 1913 46
