Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Szigethi Imre: Fényes Adolf varázslatos képei

problémamegoldó, és újraalkotója a jelen gondolatvilágának. Ha ez a folyamat leáll, ott csak önismétlés vagy hanyatlás lehetséges. Aki Fényes Adolf képeit szeretettel nézi, az összegezve láthatja egy nagy művész életét, munkásságát, belső vívódásának eredményeit. Egyénisége a magyar festészet különleges szépségeit keresők számára nagy élményt, sok kedvességet, finomságot és titkot tartogat. A kirajzolódó kép egy olyan festőművészre jellemző, aki azt, amit alkotott, mindig teljes odaadással, töretlen hittel és erős önbírálattal, a legkomolyabb oldalról fogta fel. Festészetét nem másokat figyelve, divatból változtatta, hanem egy tanulási, fejlődési folyamat eredményeként, s így jutott el a festészet igazi tartalmának megértéséhez. Műveit gyermekien tiszta, őszinte egyszerűséggel tárja elénk, csak a belső igazság az, ami mindig kikristályosodik művészetében. A mély nyugalom ellenére sem tűnik el a cselekvés a képekről. Ez a stílussá alakult egyszerűség. A kép a művész lelkiállapotának hű kifejezője. Amíg az anyagszerűség, a tárgyiasság át nem alakul tiszta díszítőelemmé, addig csak az idő személyiség nélküli, tisztán térbeli rögzítéséről, fixálásáról beszélhetünk. A természetet gondtalan nembánomsággal szerető és megfigyelő művész később megálmodott színvilágához keresi a megfelelő látványt. A természet adott tapasztalatokat, képzeteket a művésznek, melyből egyéni alkotásai születtek. A fény és árnyék, a színképzés belső törvényeinek engedelmeskedve új hangulatú, eddig soha nem látott, de a művész intuíciója, látomásai által érzékelt létező világba tartozó műveket alkotott, melyek szép példái az átszellemültségnek. Fényes Adolf témájában, gondolatiságában is egyéni, változatos, sokoldalú, stílusteremtő. A kortársak elbeszéléseiből tudhatjuk, hogy embernek legalább olyan kitűnő volt, mint festőnek. Együtt érző, kedves, jó humorú, pedáns, megbízható, lelkiismeretes, nagy műveltségű, önzetlen ember. Széles fekete művészkalapot viselt, elegáns ruhája kihajtóján mindig friss virágot hordott. Pirospozsgás arca, kék szeme, sudár alakja ismert látványa volt a pesti korzónak és a szolnoki utcáknak. Legnagyobb, legelévülhetetlenebb, példamutató érdeme, hogy ahol csak és amiből csak lehetett, tanult, elemzett, mérlegelt, ezért nem a kitaposott széles úton haladt, hanem maga fedezte fel, választotta ki azt az ösvényt, amelyen járt. Mindig hajlandó volt, hogy befogadjon, beépítsen új szemléletmódokat, belátva korábbi elképzeléseinek hiányosságait. Lehetett volna csak akadémista festő, vagy csak a szegény emberek festője, csak szecessziós dekoratív festő, vagy csak a vallásos témák feldolgozója, illetőleg az álomvilág és a titkos szimbólumrendszerek festője. S noha mindegyik volt, mégis több volt ezeknél, mert ő formálódott, alakult, változott, és összessége volt ezeknek. Korai képeire jellemző, hogy zárt, szűk térben az embert ábrázolja. Élete végén festett képein pedig a végtelen, figurákkal benépesített tér látható, ami tulajdonképpen az egység fogalmát sejteti. E két pólus között ívelt munkássága. Igy alkotott ő önkény helyett rendet, ötlet helyett harmóniát, részek felsorakoztatása helyett egységet. Fényes Adolf saját korának irányt mutató egyénisége volt. Alkotói, művészi frissességét haláláig megőrizte. Pedig milyen régen volt a kezdet! Úgy 1884 körül már megjelent a Magyar Szalon folyóiratban humoros rajzsorozata, a Tőzsdeképek. 135 évvel ezelőtt, Álló női alak, 1908 körül 44