Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Benedek Katalin: A Szolnoki Művésztelep a két világháború között

a valóság drámai erejű, szimbólummá fokozott elemeit használja fel. A színek piros és kék izzásában alakítja témáit. A Debrecenből érkezett Gáborjáni Szabó Kálmánt fametszőként és festőként ismerték meg az 1930-as évek végének szolnoki művészbarátai. Mesterének, Vaszary Jánosnak színvilága felvillan munkáin, majd alföldi ízekkel párosul. „Vízfelületei finoman puhák, a hullámgyűrűk aranyosan tündökölnek" — olvashatjuk. Fokozatosan egyre nagyobb súlyt kapnak metszetei, grafikái. Az idézetteken kívül a telep doyenje, Fényes Adolf és a beérkezett alkotók, köztük Szlányi Lajos, Vidovszky Béla, Zádor István, Pólya Iván, az időközben elhunyt Pólya Tibor, Chiovini Ferenc, Aba-Novák Vilmos, Borbereki Kovács Zoltán jelentkeztek 1938-ban. A címben megjelölt periódus utolsó éveiben is tovább gazdagszik képzőművészetünk tárháza. A jól csengő nevek mellé felsorakozik Patay Mihály virtuóz technikájú fametszeteivel, majd Biai Föglein István, akinek dekoratív tájábrázolásain, illetve Basilides Barna, kinek viszont diszkrét stilizálású, tiszta vonalvezetésű munkáin tűnik fel a vidék arca. Az 1940-es években Bernáth Aurél is megkedveli a művésztelepet. Nagybányai alapokon nyugvó impresszionisztikus piktúrája ízlésesen összecsendül a tájék hangulatával. Gyakorta látnak napvilágot híradások a kolónia mindennapjairól, eredményeiről, bár a művészek nagyobb hányadát életének fő vonala Budapesthez köti. 1940 nyarán értesülhetünk: „Elkészült a Művésztelep átalakított pavilonja... Kétségtelen, hogy egy művésznek állandó kapcsolatot kell fönntartania a fővárossal, s elsőrendű anyagi érdekei is azt követelik, hogy az év egy részét ott töltse, de kívánatos az is, hogy a telep »nyaralóhely« jellege megszűnjék, s legalább 2-3 művész állandóan tartózkodjék a telepen."

16 Az ügy elkötelezett hívei időről időre nyilvánosság elé álltak. A háború előtti tárlatok közül kettő különösképpen figyelemre méltó. 1941-ben jubileumi rendezvénynyel és teljes taglétszámmal várták az érdeklődőket. A képekkel gazdagon díszített falak látványa és a művek színvonala igen nagy tetszést aratott. A névsorban ezúttal felbukkan Basilides Barna és Bernáth Aurél. Rangos eseményként szólhatunk a művésztelepiek Nagyváradon tartott bemutatkozásáról. 1943-ban Szolnokról valóságos expedíció érkezett a „Pece-parti Párizsba". Ott látjuk Basilides Barnát, Bernáth Aurélt, Chiovini Ferencet, Gáborjáni Szabó Kálmánt, Mattioni Esztert, Patay Mihályt, Vidovszky Bélát, Zádor Istvánt és Borbereki Kovács Zoltánt. Vállalkozásukat, a kiállítás életre hívását jelképesnek tekinthetjük, hiszen 1944 tragikus évével művészetünk egy gyönyörű szakaszára gördült le a függöny. Mi itt megállunk. Az alkotómunka a háború után napjainkig ívelően termi gyümölcseit, mert Szolnok mindig várta és visszavárja bolyongó vándorait, akiket a magyar festés problémája hozott együvé. Kétségtelen, hogy művészetükben nem volt közösség, önállóak, egymástól függetlenek maradtak. Minden művész egy-egy sziget. Ám fejlesztő rivalizálásra késztetett az alkotói becsvágy, a kikívánkozó tehetség és a couleur locale minél hitelesebb megteremtése, mely azonnal felismerhető és nem hasonlítható máshoz.

17 Vidovszky Béla: Kőkapu ősszel, 1942 Nemzeti Jövőnk 1940. július 19. Benedek Katalin tanulmányához lásd még XXXI-L. színes táblákat a szerk. 42