Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Szinyei Merse Anna: Plein-air törekvések Magyarországon

posillipói iskola levegős, fénnyel telített táj festészeté vei, mely az 1820-as években időlegesen ott dolgozó Bonington, Turner és Corot hatására modernizálta a XVII. század óta virágzó nápolyi vedutát (1. kép). Corot egyébként éppen 1834-ben, Turner pedig 1835-ben maga is újra lement Itáliába, utóbbi ekkor készítette híres velencei sorozatát.

5 A Magyarországra visszatért Barabás újító tehetségét még 1838-ban is egy sor kitűnő, szélesen kezelt akvarell bizonyítja nemcsak erdélyi, hanem síkvidéki helyszínekről is (I. színes tábla), köztük a híres Alföldi táj gémeskúttal, mely id. Markó Károlyt és Lotz Károlyt jóval megelőzve, először tömörítette jel képi erejű kompozícióba a jellegzetes pusztai motívumokat.

6 Hamarosan azonban kénytelen volt felhagyni a hazájában olyannyira szokatlan nagyvonalúsággal, és részletről részletre kidolgozott festményeivel a biedermeier polgári aprólékosságához csatlakozott. Hasonló megtorpanás jellemzi számos, külföldről hazatérő művészünket. A XIX. század közepi magyar tájfestészet derékhadát képező Markó-tanítványok legjobbjainak: Ligeti Antalnak és Telepy Károlynak, vagy a Münchenből hazatelepülő Brodszky Sándornak a hazai közízlés számára oly kedves idealizáló tájszemlélete túl erősen gyökerezett a klasszicizáló romantika eszményi világában ahhoz, hogy a fiatal korukban kipróbált lazább, levegősebb festésmód mellett maradtak volna. Csupán pályájuk legvégén, a naturalisztikus irányok elterjedésével tértek vissza ehhez. Az ő aprólékos festésmódjuk adta a kiindulópontot Mészöly Géza halk szavú, finom természetpoéziséhez, melyről később szólunk. Ki kell mégis emelnünk az átmenetileg Szolnokon is dolgozó fiatal Ligeti Antal időnkénti üde kolorizmusát, mely a napsütötte látvány mesterkéletlen visszaadásával lep meg bennünket

7 (II. tábla). Ő az 1848-as forradalom előtt és után is itáliai tanulmányúton járt, és minden bizonnyal megérintették a posillipói iskola sokszor élénk zöldjei, kékjei. Egyébként ez irányban hatottak a firenzei Quattrocento színpompás alkotásai is, melyeket nagy tömegekben bámultak az odaözönlő turisták és festőpalánták, akiknek ott kevesebbet kellett harcolni az akadémikus sápadtság és mesterkéltség ellen, mint másutt. Az 1860-tól feltűnő olasz foltfestők (Macchiaioli) is ezt használták ki. Lotz Károly nem Itáliában, hanem Pest után Bécsben képezte magát, hazatérve azonban nyomban nagy lelkesedéssel és friss szemmel vetette magát a magyar táj és népe megörökítésébe. Eszébe sem jutott, hogy a kor szokásának megfelelően elkülönítse a táj és az életkép műfaját, vagy hogy továbbra is alkalmazza a tájkép terének akadémikus hármas osztását. Igen hamar lemondott az árnyékos előtérről, a homályba vesző háttérről, és színkezelésében is mindig a való látványból indult ki (III. tábla). Különösen fogékony volt az alföldi tájakra boruló hatalmas mennybolt plasztikusan gomolygó felhőinek, vagy a szilaj ménesek pompás lovainak életteli ábrázolására. Realisztikus felfogása azonban még nem érintkezett a plein-airrel. Ahhoz egy osztrák festőnek kellett idejönnie, hogy még elfogulatlanabbul, fokról fokra feltárja azokat a festői lehetőségeket, amelyeket a messze nyíló távlatokat nyújtó széles síkság szélén fekvő folyóparti városka, Szolnok tartogatott számára. A futóhomokkal borított puszták közelsége gyakran telítette az ottani levegőt apró porszemcsékkel — később Munkácsy erre alapozta Poros út c. festményét (VII. tábla). Ugyanakkor a Tisza és a Zagyva találkozása folytán mindig jelenlévő pára is befolyásolta a vidék atmoszféráját — e jelenségre főként Mednyánszky 2. August von Pettenkofen: Kenyérpiac, 1850 körül fo

g érzékenyen reagálni. 5 Vö. Raffaello Causa: Europeismo della „Scuola di Posillipo", in: La Galleria dell'Accademia di Belle Arti in Napoli. Napoli, 1971. 38-41. 6 Vö. Művészet Magyarországon 1830-1870. MTA-MNG 1981. Kat. II. kötet 433, 446, 449-450. 7 lásd még az MNG állandó kiállításán Ligeti: Capri szigete, 1855 k. (Itsz.: 3091) valamint uő. Tájkép, 1854 (Itsz.: 50.439) 14