Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Zsolnay László: A Szolnoki Művésztelep megítélése művészettörténeti írások tükrében

fejlődésére is gyorsítóan hatott. Érdekes kiállítási téma lenne Nagybánya és Szolnok egykorú művészetének jól válogatott összevetése, mélyebb előítéleteket is leküzdötték már, amikor közös kiállításon mutatták be, mégpedig először Párizsban, a Fauves-ok és Die Brücke csoport alkotásait/' Mint látjuk, a szervezetlenséget, illetve a közös művészi felfogást tartották ekkor már csak Szolnok hiányosságának. S nem véletlen, hogy Varga József '\ 975-ös Muvészeí-beli cikke felveti újra a kérdést, van-e létjogosultsága a kor művészeti életében a művésztelepeknek. Varga József beszámolt cikkében a szolnokiak 1966-os Nemzeti Galéria-beli sikeréről, de az utána következő éveket hanyatlásként értékelte. Az 1945 előtti korszakot megszépítette az idő, a politikai élet engedett szorításából, s már nem dühöngött a szocialista realizmus sem annyira, elsöpörve minden korábbi, az érdekeivel nem egyező törekvést. A negyvenöt előtti idők kezdtek egy visszahozhatatlan aranykorrá válni. „Ez volt tehát a csúcs. S hogy ez a csúcs milyen magas volt? A lelkendező túlzásokat leszámítva is, a szolnoki művésztelep rangja a magyar képzőművészeti életben vitathatatlan volt. Ám a dolog sajátossága mégis, hogy a galéria-beli kétségtelen siker nem egy újabb fellendülés indítója lett. Ellenkezőleg. Az elmúlt évek erőltetetten sűrűn ismétlődő tárlatainak mind gyengébb termése, az önismételgetés, az elszürkülés azt mondatja, hogy a telep másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött új korszaka a végéhez közeledik. Mi lehet ennek az oka? Bizonyára több összetevője van. Mindenesetre az egyik, talán a legfontosabb: a csúcs és a velejáró dicséretözön nem tett jót. Volt ebben ugyanis a szolnoki művésztelep valós érdemeinek elismerésén túl egy olyan felhang is — egyesek részéről —, amely a szolnokiak egészséges népi realizmusát, a századforduló hagyományait próbálta zászlóként lobogtatni egy abban az időben mind erőteljesebben jelentkező, Derkovits öröksége nyomán kiteljesedő modern művészettel szemben. Ez a jelenség, az ily módon könnyen, néha érdemen felül szerzett siker egyesekben a szolnokiak közül a konzervativizmus felé hajló tendenciákat erősített, mintegy lebeszélt a művészet legfőbb éltető eleméről, a folytonos megújhodás eszközeinek kereséséről. Végül is így értünk el a mai állapothoz, amelynek a már említetteken kívül jellemzője a másfél évtizeddel ezelőtt összeállt és időközben sikereket is elért közösség lassú felbomlása is. Kezdődött ez a folyamat az önálló arculatát mindinkább kibontakoztató, ígéretes művész, Mészáros Lajos tragikus halálával. Folytatódott a telep legmarkánsabb egyéniségének, Gácsi Mihálynak sajnálatos, s nem feltétlenül szükségszerű távozásával. Őt követte Palicz József. Ide sorolható az is, hogy néhány művész az utóbbi években csak névleg tartozik a szolnoki művésztelephez, de alkotó munkásságával már nem e közösség tagja. Ennek a bomlásnak a szemmel látható okai apró emberi sérelmek: lakásprobléma, sértődés, csábító ígéretek, jobb körülmények más városban. A másfél évtizeddel ezelőtt együtt indult, nagyjából azonos életkorú művészek életük delelőjéhez értek. Most tartanak annak vizsgálatánál, mire jutottak ezen a kínkeserves, tövisekkel kirakott úton. Van, aki úgy érzi, hogy művészi arculata kiforrott, stabilizálódott, ezért jelenlegi helyzetét, helyét a telepen — amelyben ez a stabilizálódás végbement — a jövőt illetően is megnyugtatónak tartja. Megint mások úgy érzik, hogy művészi megújulásuk, előrelépésük, önmegvalósításuk útján más környezetben eredményesebb lehet. Ezért távoztak, vagy foglalkoznak a távozás gondolatával. Ez határozza meg az egyéni utakat, a sorsokat. De a művésztelep jövőjének meghatározásához több kell, mint az egyéni utak összegzése. Mindenekelőtt a felmerült és e cikkben vázlatosan érintett problémák gondos elemzése. Elsősorban az elmúlt másfél évtized, s főként a most kialakult helyzet hozzáértő és objektív vizsgálata, a tanulságok leszűrése. Felmerül a kérdés, hogy jó-e a művésztelep funkciójának olyan felfogása, mint a mai. Helyes-e minden műtermet „minden időkre szólóan" benépesíteni állandó lakóval? Nem forrása-e ez már eleve a művészi látókör beszűkülésének, a provincializmusnak? Lehet, hogy jobb lenne hosszabb-rövidebb időre, akár pályázat útján, akár személy szerint meghívni művészeket az erre a célra fenntartott műtermekbe. Az ilyen meggondolás mellett szól az is, hogy a mai telepi lakások már alig alkalmasak arra, hogy valaki a családjával együtt állandóan ott éljen. Ugyancsak jó elgondolás lehet — az országban sok jó példa igazolja, hogy bevált — a nyári, programszerű meghirdetett alkotó táborozás. Bizonyára nemcsak az ország különböző vidékeiről, de a környező országokból is szívesen jönnének ide néhány hétre dolgozni. Az ilyen táborozást alkalmi tárlattal lehetne mindig zárni, amelyen a frissen született műveket mutatnák be. 135