Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Zsolnay László: A Szolnoki Művésztelep a II. világháborútól napjainkig

Zsolnay László A Szolnoki Művésztelep a II. világháborútól napjainkig A két világháború közötti nyugodt alkotómunkának a háborús események visszavonhatatlanul véget vetettek. A művésztelep elnéptelenedett. Szolnokot 1944 nyarán súlyos bombatámadások érték, a művészkert gyönyörű fái alatt német páncélosok ásták be magukat. A harcok során megrongálódtak a műtermek, a berendezéssel együtt a Művészeti Egyesület képgyűjteménye, teljes iratanyaga is elpusztult. Hiteles számítások szerint több mint négyezer festmény tűnt el vagy semmisült meg. A háború alól 1944. november 4-én felszabadult városban megindult az élet, és az újjáépítés első percétől kezdve gondot fordítottak a művésztelep rendbehozatalára is. 1946-ban újjáéledt a Művészeti Egyesület, megindult a tagtoborzás, a szervezés. 1947 májusában nagyszabású kiállítást rendeztek a városban, amely lendületet adott a további munkához. A kultúrnapok keretében Szolnok a magyar képzőművészetben címmel bemutatták a szolnoki képzőművészet múltjának keresztmetszetét. A telep törzstagjai közül Bernáth Aurél, Basilides Barna, Borbereki Kovács Zoltán, Chiovini Ferenc, Gáborjáni Szabó Kálmán, Mattioni Eszter, Vidovszky Béla és Szlányi Lajos állítottak ki, s mellettük megtalálhatóak voltak Udvary Dezső, Baranyó Sándor, Benedek Jenő, Botos Sándor, Korda Béla, Patay Mihály, Pátzay Pál és Koszta József munkái is. A névsorból láthatjuk, hogy számos művész kötődött ebben az időben a Szolnoki Művésztelephez, és a felújított kolónián szívesen vették volna korábbi törzs- vagy vendégtag státusuk megújítását. A többnyire budapesti alkotók a Művészeti Egyesület keretei között meg is tettek mindent a telep feltámasztásáért. Az első kiállítást is egy nagyobb tárlat bevezetőjének szánták, amely a kezdetektől reprezentálta volna a szolnoki művészetet, ami egy alföldi kisváros életét, az ott élő embereket hivatott ábrázolni. A művészek zöme ekkor Pesten élt, meg is próbálta a fővárosban döntésre vinni az ügyet, oda összehíva az egyesület közgyűlését. Ezzel szemben Szolnokon egy másik, már a két világháború között is szóba került irányzat erősödött meg. Chiovini Ferenc, aki a telepért felelős újjáépítési biztos volt, a műtermeket az állandóan Szolnokon tartózkodó művészeknek kívánta kiutalni. Ezt támogatta az a rendelet, amely feloszlatta a Magyarországon működő egyesületeket — így a Művészeti Egyesületet is —, valamint Zsemlye Ferenc, Szolnok első polgármestere, aki kőművesként együtt dolgozott Chiovinivel és Aba-Novákkal a jászszentandrási templom freskóján. A neves budapesti művészek a Művészeti Egyesület megszűnésével talajukat vesztették a Szolnoki Művésztelepen, s így az első négy felújított műtermet Chiovini Ferenc, Benedek Jenő, Patay Mihály és Botos Sándor mint állandó lakos kapta meg. 1952-ben a Képzőművészeti Alap hozatott rendbe két újabb műtermet, melyeket egy ideig beutalásos rendszerben használtak. Ezek egyikét kapta meg, s került a művésztelepre 1953-ban P. Bak János is. Chiovini Ferenc 1899-ben született a Szolnok melletti Besenyszögön. Főiskolai tanulmányait Balló Edénél és Rudnay Gyulánál végezte. Nyaranta Vágó Pál Jászapátiban megrendezett főiskolás művésztelepén dolgozott. 1925-ben megpályázta a Szolnoki Művésztelep tagságát, ahová 1926-ban Tűz a faluban című képével vendégtagként felvételt is nyert. Haláláig, 1981-ig a kolónia meghatározó alkotója volt. Műtermében a jobb oldali szárny felújításáig kiállítás emlékezett meg róla (Ll. tábla). 1933-ban Aba-Novák Vilmossal a jászszentandrási templom freskóin dolgozott. 1935-36-ban római ösztöndíjas, s a Római Magyar Akadémián rendezett kiállítást. 1945 után sokat tett a művésztelep felújításának érdekében. Részt vett egyéni kiállításai mellett a Szolnoki Művésztelep kül- és belföldi bemutatkozásain. Munkássága elismeréseként Munkácsy-díjat, Érdemes Művész kitüntetést kapott. Festészetének témáját az Alföld tájaiban és népében találta meg. Bravúros rajztudásával, sajátos szerkesztőkészséggel, a plein-air hagyományos módszereinek felhasználásával az Alföld monumentalitását festette. Temperafestményeit realizmus, mély, tüzes színek, egyre expresszívebbé váló kifejezésmód jellemzi. Főként az alföldi ember érdekelte: a munka, a lakodalmak, az ünnepek, a vásárok. 119