Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

A kolónia

Pólya Tibor műtermében (A művésztelepi szobájának egyik sarka félig budoár, félig dohányzó. Itt kényelmes fotőjök terpeszkednek, a többi nagyon is jellegzetesen — műterem. Rámák, tubusok, paletták, ecsetek hevernek szerteszét, egymásra borulva falnak fordított képek — ezeket a félig kész alkotásokat a művész szemérmetességével takarja el, nem akarja, hogy lássák a képszületés titkait — néhány festmény a falon, a szoba középpontjában legújabb képe áll, amely a művészt, feleségét és (lányát) Gogót ábrázolja. Pompás alkotás, vertikális vonalait megtörik, élénkítik a karok s a szék kiszögel lései, azért lezárt kompozíció az egész, a színek s formák bensőséges harmóniájával a kép Pólya egyik remeke. — Nem is fog vevőre találni az őszi tárlaton.) — Dolgozom, dögfáradt vagyok— mondja Pólya és besüpped egy karosszékbe. Pár perc múlva feláll, körülsétálja a műtermet. Felteszi monokliját. — Idenézzetek! (Megmutatja legújabb festményeit, plakátterveit; a napokban küldte el a Lukács-fürdő s a Kristályvíz plakátját, most készül a Weisz Manfréd konzervgyár plakátja, a falon már a pompás Modianó-plakát sokszorosított példánya virít.) — A plakáttervező és a portréfestő tartja el a művészt, — állapítja meg s rágyújt egy cigarettára — persze ez nem azt jelenti, mintha a portrét vagy plakátot kisebb ambícióval s művészettel csinálnám, mint festményeimet. De pénzt csak ezek hoznak a konyhára. (Pólya Tibor, aki a tökéletes világfiból Szolnokon művésztelepi remete lesz, aki örök bohém létére anyagiakkal is kénytelen foglalkozni, most egy bájos ismeretlenről, a Pénz őnagyságáról kezd beszélni. Nem sokáig.) — Ja, ezeket még nem is mutattam! (Egy csomó levelező-lapot mutat, a leghíresebb német kiadó megrendelése s előveszi az „Ellopott szerda" című film díszletterveit. A film egy részét Szolnokon és Tiszaroffon Pólya csinálja. Mindenhez ért.) — Pedig autodidakta vagyok, négy gimnázium után mentem az akadémiára, de azt másnap otthagytam. Ott, barátom, kis-Vaszarykat, kis-Rudnaykat csinálnak, pedig csak a piktúra mesterségbeli részét kellene elsajátíttatni, hogy a tehetség befolyás nélkül érvényesülhessen. Ezt nem tanítják, A művész és családja (Pólya Tibor: én mindent magamtól tanultam. Hármas önarckép) (Éjfél elmúlt, harmadszor búcsúzkodunk, megyünk lefelé a telep sötét orgonabokrai között. Csak a társaság egyik tagja nem jön, Tibor megfogta s hosszasan magyarázni kezdi, hogyan képzeli ő el a helyes akadémiai oktatást. Az ajtónál várunk, várunk. Messziről hangfoszlányok szállnak felénk: „Nézd én megmagyarázom neked az egészet,... a „metier"-re kell a festőnövendéket megtanítani". Itt hiába várunk, elindulunk hazafelé. Ők ketten még hajnalig vitatkoztak.) (Szolnoki Tükör I. évf. 1933, szeptember 10. 12.) A harmincas években a Művészeti Egyesület a kolónia parkjában rendezett estélyek bevételéből igyekezett a művésztelep anyagi helyzetén javítani. 105