Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Szolnok megye az ország néprajzi térképén (Botka János-Szabó István)

ban. Ennek leteltével Almássy János évi taxáért biztosította a település és pusztái, illetve a vendégfogadó, mészárszék és kocsmaház használatát. A település gyors fejlődésére és földesurához való viszonyára jellemző, hogy 1738-ban mezővárossá emelkedett. Tiszafüred jobbágyai 1738-ban évi ezer forintért bérelték a határt. Mezőtúr a török kor végétől taxás település, és lakói még 1848 előtt váltották meg magukat a földesúri hatalom alól, s így a föld végleg a jobbágyok tulajdonába került. A két kiváltságos kerület és a mezővárosok szabad vagy viszonylag szabad parasztsága közé olyan kis- és középnemesi birtokok ékelődtek, amelyek önálló majorsági gazdálkodással tőkehiány miatt legtöbbször sikertelenül próbálkoztak, s végül inkább kiegyeztek a jobbágyokkal bizonyos taxában s némi szolgáltatásban. Viszonylag méltányos volt az a települési szerződés, amelyet a martfűi és tiszaföldvári földesúr 1728-ban kötött jobbágyaival, hiszen a pénz- és termékszolgáltatás mellett minden külön kenyeres ember számára csak két nap volt a robot, és a három kocsma is a falu használatában maradt. Cibakháza földesura ekkortájt árendás szerződés alapján adta jobbágyai használatába a falu egész határát, s néhány évtized múlva a rév- és vámjogot is. Tiszakürt, Tiszasas, Tiszaug földesura 1727-es urbáriumában mentesíti a lakosságot a személyesen teljesítendő robot és egyéb egyéni kötelezettségek alól, a közösséget regáléjogi korlátozások nem terhelték, a szolgáltatásokat pénzben fizették. Noha a taxa összege később növekedett, s bővült a szolgáltatások köre is, ez az előnyös állapot az országos úrbérrendezésig fennmaradt. Kőtelken néhány napi robotot kikötve, hasonló urbárium kiadására került sor. 1750-től itt majorságokat alakítottak ki, de ezek területét a jobbágyok terményért vagy pénzért egy idő múlva már bérbe vették. A megye területén csak az Almássyaknak volt nagyobb birtokteste (Törökszentmiklós), bizonyos időszakban pedig tudatosan csak az Orczyak (Újszász, Abádszalók, Fegyvernek), a Podmaniczkyak (Tiszaföldvár, Vezseny) és a Steösszelek (Tiszakürt, Tiszasas, Tiszaug) próbáltak meg gazdálkodni, egy-két falura kiterjedően, néhány évtizedig. A többi településen néhány részbirtokos nemes osztozott, önálló földesúri gazdálkodásukhoz azonban többnyire hiányzott a szükséges tőkeerő. Ugyancsak a jobbágyoknak kedvezett, hogy viszonylag nagy területek állottak a megtelepülök rendelkezésére. A szabad paraszti állapot általánosabb elterjedését a szomszédos Jászság és Nagykunság, illetve más taxás falvak, mezővárosok közelsége és példája is ösztönözte. A Szolnok megyei kedvezőbb jobbágyviszonyok a királyi urbárium bevezetésével (1771) jelentősen módosultak. A földesurak többsége azonban továbbra is előnyösebb feltételeket biztosított jobbágyainak, mint az országos átlag. A XIX. század elején már a települések jelentős részénél túlnépesedés figyelhető meg, s előrehaladt a parasztság differen14