Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 9. (Budapest, 2009)

II. Közlemények - módszertan - műhely - Mravik László: Magyar főnemesek hagyatékainak sorsa, 1912-1952

Magyar főnemesek hagyatékainak sorsa, 1912-1952 Második világháborús kulturális veszteségek Mravik László A rendelkezésre álló időt minden előadó minden tárgykörben rövidnek találja, esetemben most valóban az. Az a periódus, amellyel foglalkoznunk kell, előbb a súlyosbodó betegség, majd a csendes haldoklás, 1912 és 1938 között zajlott. Aztán jött a pusztulás és pusztítás, melynek évei kevesebbek, de virtuális ideje több, mint a negyedszázadé. Ez a mérhetetlen idő 1938 és 1948 között zajlott le. A pusztítás és a jogtalanság természetesen ennél tovább tartott, 1955-ig sorozatosak voltak a törvénysértések, gondolok itt elsősorban ez egyházi, rendi anyagok sztálinista minta szerinti prédálására, vagy egyszerűen csupán a figyelmetlenségből fakadó pusztításokra, a műemlékek jó szándékú, de hibás helyreállítására. De a magyar állam és igazgatás ingó műkincsekkel való belterjes szemléletű, nyugat felé gyáva, kelet felé szolgai felfogása mindmáig nagyon jellemző sajátja maradt, még akkor is, ha szavakban más a mese. Vizsgálódásaink kezdetekor még fennáll a monarchia, mi több, a fejlődőképesség jegyeit mutatja. A gazdaság számadataival foglalkozó kutató azt hihetné, hogy a szokásos nemzetgazdasági és nemzetközi gazdasági hullámzások természetes jelenségein, melyek fékentartását már kiválóan megtanulták a kor nemzetgazdái, nincsen semmi probléma. Aki azonban a társadalom egyéb rétegeinek felfejtésével is megpróbálkozott, látnia kellett, hogy milyen erőteljes, többnyire a miénkhez hasonlóan régi állami, alkotmányos megalapozottságú nemzeti mozgalmak korróziója eszi a monarchia tartóoszlopait, s hogy mindezek erőteljes nagyhatalmi bátorítással és támogatással építették ki nemzeti intézményeiket, s hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egyben tartása csupán álom volt. Mondhatni, hogy csak a szűkebb értelemben vett Ausztria (az egykori Osztrák Hercegség) és Magyarország álma. A Habsburg Birodalom legrégebbi országai, Horvátország, Csehország és Morvaország, a teljesen más hagyományú Galícia, a sűrűn gazdát váltó, vegyes lakosságú, de kultúrájában meglehetősen egységes Szilézia olyan konglomerátumot jelentett, amelyhez hasonló fenntartására nem volt lehetőség. (Más, részben ehhez hasonlóan kérdéses jövőjű államok - Spanyolország, Nagy-Britannia - veszteség árán való, ám a Monarchiáéhoz képest sikeres fennmaradását lehetővé tette az, hogy a helyi nyelveken kívül létezett az általánosan, a hétköznapokon is mindenki által használt közös nyelv. A Monarchiában, a latin és a német jelentősége ellenére sem beszélhetünk ilyenről). A kisebb léptékű, de nem kicsi Magyarország kisebben, bár nem kicsiben szinte ugyanezt a problematikát rajzolja elénk. Nagy eredménynek tudhatta be, hogy az országlakosok felénél valamivel több vallotta magát magyarnak, a mérleg nyelvét az billentette ily irányba, hogy a lélekszámában erősen megnövekedett és szabad polgárrá vált zsidók elsöprő többsége magyarnak tekintette és vallott magát. Az ország történetiségének, államiságának két alapvető tartópillére, egyrészt Erdély és a Részek, másrészt Felső-Magyarország területén a románok, illetve a szlovákok már a 18. században többségben voltak, melyet régi statisztikusaink - tudósok lévén - soha nem tagadtak, s ez a szerb vidékekre - helyenként, területenként persze nagyon eltérő és kevert módon, - hasonlóképpen igaz. A magyar politika döntő része, a hatalmi pozíciókat birtokló erők és a mellettük kialakuló régi, mégis rengeteg elemében új ideológia, a nacionalizmus nem lehetett megoldás amit természetesen fő képviselőik, Bánffy