Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 9. (Budapest, 2009)

IV. Kiállítások - Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemétiek a Don-kanyarban. Gyűjteménygyarapítás és kiállítás a Katona József Múzeumban

Sok tízezren nem kerültek haza soha többé, köztük az urivi és a NovoIvanovszkiji temetőben nyugvó magyar katonák, akiknek sírjait Szabó Pál tényképezte. Ő maga 1943 januárjában az utolsó szabadságos vonattal még haza tudott jönni: hét hónapnyi frontszolgálat után két hét szabadságot kapott. Ennek letelte után visszautazásra jelentkezett a Nyugati pályaudvar parancsnokánál, de sem őt, sem társait nem engedték vissza. Itthon a Ferenc József Laktanyában századparancsnoki beosztást kapott. István az 1943. január 12-i szovjet áttörés idején az első vonalban harcolt, mint a géppuskás század parancsnoka. O volt a január 22-i hősies ellentámadás egyik főszereplője, az „osztrogozsszki hős". A teljes orosz áttörést követőn, a hadsereg maradványainak rendezése után, a mínusz negyven fokos hidegben, ezer kilométeres gyalogmenet megtétele után szállhattak vonatra és indulhattak hazafelé a doni tragédiát túlélők. István és századának megmaradt emberei 1943 májusában érkeztek haza, Kecskemétre. A kiállításban a Don-kanyar januári katonai eseményeit elsősorban a hagyatékban megőrzött térképvázlatok, levelek, parancsok, újságcikkek, és a Szabó Istvánhoz kötődő dokumentumok (pl. naplójának 1943 januári bejegyzései) alapján mutattuk be. 1944 júliusában Szabó Pál ismét megkapta a behívót. Ezúttal is ezredvonat-parancsnok lett, immár negyedik alkalommal kellett rendbe tennie, felszerelnie az ezredvonatot. István szintén bevonult, mint ezred segédtiszt és a géppuskás század parancsnoka. A 7. gyalogezred egységeit Verecke, Szolyva, Volóc, Munkács és Ungvár térségébe vezényelték. Az itteni táborozások után a Lengyel-Kárpátok északi lejtőjén Skole város határáig vonultak, ahol leváltották a németeket és védőállásokat építettek. A visszavonulás a szovjet csapatokkal való állandó harcban történt. A Kárpátok hágóinak lezárására mozgósított seregtestek között volt a kecskeméti 13. gyaloghadosztály is. Ezek a harcoló egységek az október 24-ét követő napokban a szovjet hadsereg előretörése következtében szétestek, felmorzsolódtak. A 7. gyalogezred október 26-án fogságba esett, csak a Szabó Pál parancsnoksága alatt levő ezredvonat menekült meg, amely Munkács és Ungvár között egy kis községben állomásozott, majd folytatta a visszavonulást Balassagyarmatig, ahol a maradék egységeket átszervezték. Itt a 7. és a 20. gyalogezred vonatainak állományából kocsizó-géppuskás századot szerveztek, amelynek ő lett a parancsnoka. Emlékezete szerint négy géppuskát kapott. Breznóbányánál a német parancsnokság védelme volt a feladatuk, majd Zsolna, Kremsir és Brünn közelében állomásoztak. Márciusban kapták a parancsot: irány Magyarország, a Balatonnál vissza kell szorítani az oroszokat. Kalandos úton Bécsújhelyig jutottak, ahol a németek leszerelték őket. Az ausztriai Kötlach városában április l-jén, húsvét vasárnapján estek hadifogságba. Szabó István életútja röviddel az ezred fogságba esése után véget ért. A bajtársak emlékezése szerint október 26-án egy részeg orosz őrnagy kérte tőle a jó állapotú „birgeri" bőrcsizmáját, nem akarta adni, ezért agyonlőtték. Harmincéves volt és vőlegény, menyasszonya a máramarosi Halász Lenke, főiskolai hallgató a szegedi Zrínyi Kollégiumban, esküvőjüket október végére tervezték. A kiállításban bemutattuk az 1944 tavaszán kelt hadügyminiszteri nösülési engedélyt, a menyasszony édesapjának írásos beleegyezését, Szabó István kitünte7. kép Magyar katonák temetése