Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

V. Könyv- és folyóiratszemle - A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2006 (Balahó Zoltán)

A háború azonban hamarosan elérte a csíki medencét, a búcsúsok létszáma erősen lecsökkent, csak a környékbeliek látogatták. Az utolsó még szabad somlyói búcsút 1949-ben tartották meg, rengeteg résztvevő és Márton Áron püspök jelenlétében, aki itt mondta el utolsó beszédét nem sokkal letartóztatása előtt. Ezt követően azonban negyven évig még hírt adni sem lehetett róla, a román kommunista hatóságok tiltották a búcsúban való részvételt, a megjelenteket zaklatták és megfigyelték. Végül 1990-ben elkezdődött a csíksomlyói búcsújárásnak egy új, soha eddig nem látott méreteket öltő korszaka. Különösen a Duna Televízó élő közvetítésétől számítva (1993) a búcsún gyakorlatilag Erdély és Magyarország teljes területéről ottvannak a zarándokok, továbbá a többi, magyarlakta területek és a tengerentúl is képviselteti magát. A spontán kialakult nemzeti kegyhelyen újszerű, korábban ismeretlen szokások is meghonosodtak, pl. a nemzeti zászlók hordása (a Magyarországról érkezettek kezdték el, de napjainkra kezdik átvenni a helyi keresztalják is). Az óriási tömeg szétfeszítette a korábban kialakult, tradicionális körmeneti beosztásokat, a rendezőknek kanyarokat kellett beiktatniuk a körmenet útjába, a nagymisét pedig a két Somlyó közötti nyeregbe helyezték át, az előtte lévő teret pedig kordonokkal részekre osztották (pl. Gyimesek, Gyergyó, Felcsík és Alcsík, Háromszék, Vendégek számára). A tanulmány végén Mohay Tamás megállapítja, hogy Csíksomlyó egyediségét nem is elsősorban az oda zarándoklók tömege adja, hanem az a sajátos térszerveződés, ahogy az érkezőket regionális rendben (településneveiket táblán a magasba tartva) szervezi térbe. Erre nem találni példát más nemzeti kegyhelyen, sem Máriapócson, sem Mátraverebélyen. A tanulmány súlyát növeli annak adatgazdagsága. Rengeteg szakirodalmi hivatkozást sorol fel, mellékletekként pedig búcsúsokról szóló kijegyzések olvashatók a ferences rendházban őrzött füzetekből, akikről településekre lebontott összesítő táblázat is készült. Az unióhoz való csatlakozás hatásaként két cikk is foglalkozik a külföldi munkavállalás kérdésével. Az első az 1850 és 1910 közötti Csík megyei székelyek kivándorlását elemzi, a másik már a napjainkban zajló migrációt vizsgálja. Péter E. Katalin egyetemi adjunktus nagy igyekezettel gyűjtögette össze azokat az információ morzsákat - levéltári források ugyanis alig maradtak -, amelyekből választ remélt kapni fő kérdésére, hogy melyek voltak a tömeges méreteket öltött székely kivándorlás kiváltó okai. Válaszában leszögezi, hogy a fő okok gazdasági tényezőkre vezethetők vissza (és nem politikaira), amiben szerepet játszottak Székelyföld rossz talajviszonyai, az ebből következő gyenge termésátlag, a föld kicsi eltartóképessége, a magas földárak, és a Székelyföld Budapesttől, ill. a tömb magyarságtól távol eső, elzárt földrajzi fekvése, nehéz megközelíthetősége (ma sincs közvetlen autópálya és gyorsvasút összeköttetés!). A terjedő nincstelenségnek gyakori velejárója lett, hogy a székely férfi elvesztette ingatlantulajdonát, ami egyet jelentett a társadalom perifériájára való szorulással. Az elszegényedő székelyek pedig a szomszédos Moldvában és Havasalföldön kerestek boldogulást, különösen a független Románia létrejötte után, amikor annak gazdasági fejlődése jobb megélhetést biztosított számukra, mint szülőföldjük, Magyarország. A szerző korabeli újságcikkekből, statisztikai beszámolókból és visszaemlékezésekből próbálta kiszűrni és megkülönböztetni a kivándorlók típusait: a hetente ingázó munkavállalókat, az ideiglenesen útra kelőket, akik egy idő után hazatértek, esetleg később megint nekiindultak, és a végleg kint maradottakat. A férfiak főként napszámba mentek dolgozni, esetleg vállalkoztak (iparosok), a nők leginkább cselédlánynak álltak. Megdöbbentő, de olyan székely fuvarosokról is talált adatokat, akik embercsempészettől sem riadtak vissza, gyerekeket és fiatalkorúakat szedtek fel útközben, majd eladták őket a határ túloldalán, Romániában.